2013 április 9.
Nem, ilyesmi nem történhet velem.
Ilyesmi idióta tinikkel történik meg, akik nem tudják, hogy „csak egy aktustól” is teherbe lehet esni. Ilyesmi olyan egyetemistákkal történik, akik túl elfoglaltak ahhoz, hogy elolvassák a betegtájékoztatónak azt a részét, ahol világosan meg van írva, hogy ha kihányod a tabit, újat kellene bevenni. Na meg 26 éves naiv libákkal, akik azt mondják, „megbeszéltük a pasimmal, hogy jöjjön a baba, ha jönni akar” azután egy héttel később meg jön a „de miért MOST jött, a lagzi előtt 3 hónappal, vazze?” De nem... VELEM ilyesmi nem történhet! Egész termékeny életemben odafigyeltem a fogamzásgátlásra. Majdnem 18 éven át szedtem a tablettát, megállás nélkül. Ezalatt egyetlen egyszer nem felejtettem el bevenni. Minden nap ugyanakkor szedtem be, mint egy svájci óra, olyan pontosan. Új kapcsolatokban bedupláztam gumival. Nem, soha nem hittem a „meglepetésekben” fogamzásgátlás és megtermékenyülés ügyben. Az ilyeneket mások személyes gyengeségének tudtam be. Natessék. Vezekelek.
Nem, ilyesmi nem történik meg az én családomban. Sőt. A férjemében sem! Osztok, szorzok és számolok a fejemben, és több, mint 100 éve nem született három gyerek egy házasságból, a család bármely ágán. És amikor a múlt század tízes évei előtt ilyesmi történt, ez elkerülhetetlen volt, és nem is örültek neki feltétlenül. Egyke vagyok, ugyanúgy, mint anyám. Apámnak van egy gyermektelen nővére. Unakatestvérem nincsen. A férjemnek sincsen unokatestvére, mert neki az apja egyke, és az anyjának van egy gyermektelen testvére. A nagyszüleink, akik jó 100 éve születtek, nagy családokban nőttek fel, ami úgy elvette a kedvüket az egész témától, hogy ők maguk nem szültek, avagy meg sem házasodtak. De három gyerek! Az egy tömeg! Egy teli alom. A kapust nem számítva egy fél vízilabda csapat. Nekem? Úristen.
Nem, ilyesmi nem történhet meg, biológiailag lehetetlen. 42 éves vagyok. A második gyerekemet 39 évesen szültem, tizennyolc hónapos várakozás után estem teherbe. Ezt úgy kell elképzelni, hogy 18 hónapon át néztem a peteérésemet digitális, rápisilős mérővel, és minden hónapban időzítettük az együttléteket is. Napra, sőt, órára tudom, hogy mikor fogant, ugyanúgy, mint az elsőszülöttem. És ugye „mindenki tudja, hogy egy 42 éves nő nem esik csak úgy teherbe”. Hiszen 42 évesen sokkal nehezebb, mint 39 évesen. Ki az a hülye, aki ezt nem tudja? 42!? Az kérem már biológiai CSODA. Főleg, ha az illető nem él túl egészséges életet. Nem szed magzatvédő vitamint (az első kettővel hónapokkal a teherbe esés előtt kezdtem szedni). Nem vet meg egy időnkénti koktélt a férjével. Dönti a kévét magába. Kocadohányzik a teraszon esténként, amikor a gyerekei elaludtak. Apropó férj. A férj utazik, a munkájából kifolyólag. Sokat. Egy hónapból jópár hetet. Össze-vissza. Bezony, a peteérések alatt is. Meg úgy általában, mostanság szinte mindig. És amikor itthon van, védekezünk. Nem a legbombabiztosabb módszerrel, de védekezünk. Szóval a 42 éves dohányzó, kávézó nő, aki másodlagos meddőséggel küzdött, most védekezés mellett, egy szinte állandóan távol levő férjtől „csak úgy” teherbe esik? És a 43. évében szül. Mi vaaan?
Nem, ilyesmi nem fordulhat elő pont most. A második gyerek most lett önálló. Az elmúlt pár hétben. Hamarosan hároméves. Szinte már nagylány. Napközben nem hord pelenkát, már nem használjuk a babakocsit. Megy ősszel oviba. Hétvégén egyedül felkelnek a hatéves nővérével, és az is előfordul, hogy csendben eljátszanak órákon át, és hagynak aludni. Kilencig! Micsoda boldogság, hogy már csupa önálló nagylányunk van, akik egyedül mosnak fogat, lemossák egymás hátát a kádban, nem kell etetni őket. Simán itt lehet őket hagyni egy bébiszitterrel egy estére, nem sírnak utánunk, sőt, örülnek a változatosságnak. Tegnap este a férjemmel a belvárosban sushiztunk és iszogattunk éjfélig. Kettesben Manhattanben. Milyen klassz volt! Bevallhatom, hogy megkönnyebbülés, hogy nincsen már „baba” a házban? Hát, most lesz. Lesz???
Egyáltalán, mikor történt ez az egész? Hányadikán? Két hónapja egy kicsit korán jött meg, a múlt hónapban egy kicsit későn, most meg már azt sem tudtam, mikorra számítsak rá... Csak feltűnt, hogy már jócskán ideje lenne. A játszóról hazafele tegnap megvettem a legolcsóbb tesztet és most bumm. A szívem zakatol, az agyam elborulva, és úgy érzem magam, mint őzike a reflektorfényben. Kiabálni akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon.
A férjem pakol a bőröndbe, üzleti útra megy. 5 órás a repülőút. A kliens az egyik legproblematikusabb, a tét hatalmas. A főnök főnöke is ott lesz. A férjem ideges. Arról beszél, hogy mi minden múlik ezen a tárgyaláson holnap reggel. Nem, most nem mondhatok semmit. Ezt nem tehetem vele, hogy egy atombomba hírt közlök vele, amikor az állása, és éves értékelése forog kockán, és koncentrálnia kell. Adnom kell magamnak is pár órát, hogy magamhoz térjek, és megtaláljam a szavakat. Most semmi nem jut eszembe. Semmi. Csak annyi, hogy „Nem”. „Ilyesmi. Nem. Történhet. Meg Velem.”
Másutt
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
