24 éves kismama voltam, első baba, mondhatni, könnyű terhességgel, mert szerencsére nagyon jól viseltem, azt leszámítva, hogy fél időig nagyon óvatosnak kellett lennem, ugyanis a méhlepény fedte a méhszájat. Erősen lebegett felettem a császár gondolata, de „megnyugtattak"”, hogy ez gyakori a terhesség elején, és inkább akkor nevezhető gondnak, ha a terhesség vége felé sem mozdul a méhlepény a méhszájról. Szerencsémre meghozta a gyümölcsét a sok pihenés és a 22. hétre teljesen elhúzódott a méhlepény a méhszájról és annak közeléből is.
Június 22-re voltam ki írva, rettenetesen szerettem volna valamiért, ha kicsit hamarabb találkozunk, mondjuk úgy a 37. hét vége felé. Természetesen a túlságos akarásom és utólag úgy gondolom, hogy a rágörcsölésem miatt nemhogy hamarabb, sokkal inkább később érkezett indításos szüléssel a kisfiunk. Mindent elmondtak az indításról, milyen lehet, meddig húzódhat el, de nekem csak az lebegett a szemem előtt, hogy másnap, június 25-én a kezemben tarthatom a kisfiunkat. Június 24-én este gondosan összepakolva és készülve a nagy napra, nagyon jól aludtam, hónapok óta nem sikerült ilyen pihentetőt aludnom (utólag úgy gondolom, hogy másképp talán ki sem bírtam volna).
Eljött a nagy nap, reggel 7 órára kellett a szülészeten lennem, már előző nap felvették az adataimat, így kaptam egy hálóinget és befektettek egy szobába. Megérkezett a doktornőm és 8:45 perckor felhelyezte azt a hüvelytablettát, ami megindítja a szülést. 10:30 körül kezdődtek az enyhe menstruációszerű fájások, majd ezután beöntést kaptam, egyre erősödtek a fájások, de teljesen bírható volt.
Fél 2-kor megérkezett a férjem, 2 órakor délután pedig megtörtént a burokrepesztés, onnan aztán beindult a „buli”. Kaptam epidurált (számomra egy csoda volt, és az orvos is, aki beadta, mivel semmit nem érzékeltem belőle). A fájások egyre erősödtek és rendszeresek voltak már, aztán délután valahogy rendszertelenné váltak, pedig közben megkezdődött az oxitocin-adagolás is.
Doktornőm másfél-kétóránként megvizsgált, tágulásban semmi előrehaladás nem volt, aztán este 18 órakor közölte, hogy szerinte ez már 26-i történet lesz, nem tágulok és gyengülnek a fájások, pihenjek egyet és holnap reggel folytatjuk. Mondanom sem kell mennyit pihentem, semmit, mivel folyamatosan voltak fájásaim, csak épp teljesen rendszertelenül, nem beszélve az éjszakai ügyeletes orvos méhszájvizsgálatairól kétóránként.
Reggel már könyörögtem, hogy inkább császár legyen, teljesen ki voltam merülve, több mint 24 órája ébren voltam, de közölték, hogy semmi indok nincs arra, hogy császározzanak, így reggel 8:30-kor újraindították az oxitocint. Ekkor még ugyanannyira voltam kitágulva, mint előző délután, amikor abbahagytuk mondván, hogy „pihenjek”).
A fájások erősödtek az oxi hatására, rendszeressé váltak, lassan tágulni is kezdtem, délben azt mondták, 4 óra körül meglesz a kisfiam. Aztán rá félórára éreztem, hogy nyomnom kell, csináltunk is pár próbanyomást, ami olyan jól sikerült, hogy 14 órakor már a szülőszobán voltam, mert a sok próbálgatás során szépen elkezdtem még gyorsabban tágulni.
Teljesen ki voltam merülve, úgy éreztem, nem bírom tovább, a férjem akkor már több mint 24 órája mellettem volt (én esküszöm, hogy nélküle nem ment volna!!). Minden erőmet összeszedtem, és végül a szülésznőm és doktornőm, egy másik doktor úr is becsatlakozott, és a férjem segítségével 14 óra 17 perckor megszületett a kisfiunk 3660 grammal és 54 cm-el természetes úton, gátmetszéssel. Életem legmeghatározóbb pillanata volt, és az az érzés, amit a 28 órás vajúdás után magam mögött hagytam, leírhatatlan. Jól megváratott, de egy csodababát szültem.
Netti
Olvass még szüléstörténeteket!
A dokim nem jött be a szülésemre, mert csomagot várt otthon
Szülésélmény helyett szüléshorror
A császármetszés nem kínszenvedés!
