2016.09.09-én született meg a kislányom Pécsett a Szülészeti Klinikán.
Nem középidőben fogant a kislányunk, így az elején igencsak rástresszeltem, hogy késik-késik, de a tesztek negatívak. Mire eljutottam orvoshoz, két és fél hete késett, azonban a doki (itt még csak a helyi SZTK alapú rendelésre mentem) csak petezsákot látott. Dátum szerint már 6,5 hetes terhességnek kellett volna látszania a monitoron, így nem tudott mit mondani, visszarendelt két héttel későbbre. Azt a két hetet nem kívánom senkinek, főleg, hogy tudtam, pajzsmirigy-probléma miatt igencsak nehéz lesz teherbe esnem. A tesztjeim továbbra is negatívak voltak. Majdnem húsz napos késésnél látszott nagyítóval egy nagyon-nagyon vékony kis valami, amire ha más mutatja, simán rámondom, hogy negatív. Érdekesség, hogy később sem lett egyetlen ennél erősebb tesztem sem. Ráadásul semmi terhességi tünetem nem volt az álmosságon kívül, ami nálam, aki simán alszok 12-14 órát, egyáltalán nem volt meglepő. A két héttel későbbi időponton már minden rendben volt, valószínűsítette a doki, hogy később fogant, így nekifogtam az orvoskeresésnek.
Előre tudtam, hogy a veleszületett szívproblémám miatt császármetszésem lesz, amit őszintén szólva én egyáltalán nem bántam, így erre célzottan kerestem orvost. Egy barátnőm szülésznője ajánlotta azt a doktort, akit végül választottunk. Nem igazán ismertem egy dokit sem, lévén nem abban a városban élünk, ahova tartozunk, a mi városunkban régóta nincs már szülészet, valamint szégyen-nem szégyen, nem voltam gyakori vendég a nődokiknál.
Az orvos szimpatikus volt, havonta egyszer hívott a magánrendelésére a rendelőjébe, a kötelező ultrahangokat pedig a klinikán csinálta. Minden alkalommal vizsgált manuálisan, valamint megnézett ultrahanggal, fotózhattuk a monitort, ha volt kérdésem, válaszolt. A császárt a 38. hét betöltése utánra ütemezte. Kedden beszéltük meg, hogy pénteken lesz a műtét. Férjem minden alkalommal jött velem, a műtétre is megbeszéltük, hogy jöhet.
Pénteken negyed négyre kellett bemennünk a klinikára. Telefonáltunk, hogy megérkeztünk, kijött, megbeszéltük, mi fog történni, majd küldött egy szülésznőt, hogy vegye fel az adatokat. Miután ezzel megvoltunk, bekísértek egy szülőszobába, át kellett öltözzek, addig a férjemnek hoztak csudiszép kórházi kék műtősrucit (1500 forintért). A szülőszobában bekötötték az oxitocint, rám tették az ctg-t. Hamar 5-7 perces fájásaim lettek, amit a monitor jelzett ugyan, én azonban alig éreztem. Közben jöttek az aláírnivalók, majd az előkészítés a műtétre (borotválás, katéter – beöntés szerencsére nem volt). A doki megnézte a méhszájamat, mivel elkezdtem nyílni, rám mondta az áment. Nem sokkal 5 óra után vittek fel a műtőbe. Férjem a műtő előkészítőjében állt, egy üvegablakon keresztül belátott a műtőbe, illetve én is láttam őt. Utólag azt mondta, ha nagyon akarja, látott volna mindent premier plánban, de annyira nem igyekezett.
Megkaptam az érzéstelenítőt, leponyváztak, nejlont húztak a lábaimra, valamint a jobb kezemre (balban volt a branül), érzéstelenítettek. Az anesztes a fejemnél állt, a következő párbeszéd zajlott le köztünk:
- Nem baj, hogy tudom mozgatni a lábujjamat?
- Csak a lábujját érzi?
- Igen.
- Akkor jó, mert már félbevágták.
Meg is teremtette a hangulatot egyből.
Nem mondanám amúgy, hogy féltem, inkább izgatott voltam. A műtétből csak minimális rángatás éreztem, illetve azt, hogy a mellkasom alatt erőteljesen megnyomtak, akkor „bújt ki” a baba. Még mondta is az orvos, hogy úgy fordult ki, mint a nagykönyvben. Öt után nem sokkal toltak fel a műtőbe (ott láttam órát utoljára) és 17.30-kor született meg a kislányom. Természetesen egyből elkezdett - szó szerint - üvölteni, nevettek is rajta, hogy jó erős tüdeje van a kisasszonynak. Egy pillanatra megmutatták, majd gyorsan kivitték az előkészítőbe. Férjem ott lefotózhatta, rendbe tették, majd bepólyázva visszahozták a fejemhez. Sajnos én közben nagyon rosszul lettem, erős fájdalmat éreztem a jobb vállamban, és mivel erről a jelenségről előtte nem olvastam, nagyon megijedtem, bepánikoltam, fulladtam, hányingerem lett, szorított a mellkasom, szóval szóltam, hogy vigyék el, mert rosszul vagyok. Kaptam az infúzióba valamit (gyanítom, hogy egy enyhébb nyugtatót), illetve az orvosom biztatott, hogy már nem tart sokáig, ha bezárják a hasfalam, megszűnik a hányinger.
Nem volt még hat óra, amikor kitoltak a műtőből, férjem már ott várt a folyosón, a babát elvitték a csecsemősök (persze közös fényképezkedésük után). Engem az intenzívre toltak, ahova egyesével bejöhettek a családtagjaim, közben megkaptam a kicsit is. Már ott segítettek mellre tenni, ügyesen tudott szopizni is (illetve tudott volna szegény, ha lett volna mit). A kötelező 12 óra fekvés nagyon hosszúnak tűnt, reggel már alig vártam, hogy jöjjön valaki, még vizit előtt kikönyörögtem, hogy kelhessek, mosakodhassak, mehessek. A nővérek segítőkészek voltak, éjjel ahányszor kértem, kaptam vizet (nagyon szomjas voltam végig, ennek a következménye az első felkelésnél jelentkező hányinger lett…), betakartak, kitakartak. Császár után megszokott, hogy nagyon remeg az ember lánya, ezen nem lepődtem meg, olvastam sok helyen.
Az első felkelés nem volt egy leányálom, de nem is kellett belehalnom. Széken ülve mosakodtam, fogat mostam, nővérke kivette a katétert, és tolókocsiban levittek a gyerekágyra. Szerencsére volt üres egy ágyas VIP szoba, így oda kerültem. Hétfőn jöhettünk haza, addig minden nap benn volt valaki, szerencsémre az ilyen különszobákba bejöhetnek a látogatók, egyszerre többen is. Férjem végig benn volt velem, a kislányt is csak ebédkor vittem be a csecsemősökhöz, illetve a két éjszakára ők vitték el, hogy tudjak pihenni. Minden nap jött orvos, megkérdezte, minden rendben van-e, a nővérek adtak vérhígító és méhösszehúzó injekciókat, ha kértem, fájdalomcsillapítót. A babát is minden nap megnézte egy gyerekorvos. Sajnos szopizni keveset tudott, így első nap cukros vizet, másnap kevés tápszeres pótlást is kapott.
Nagyon féltem a bent töltendő napoktól, azonban nincs negatív tapasztalatom – persze csak úgy nem vállalnám be még egyszer… A csecsemősökkel, nővérekkel sem volt rossz tapasztalatom, az egyetlen, hogy a zárójelentésre órákat kellett várnunk…
Maga a műtét nekem nem volt rossz élmény, nem fájt a sebem sem sokáig, de amikor fájt, akkor sem elviselhetetlenül. A fekvésből felülés-felállás volt nehezebb, de ha már elértem a kívánt testhelyzetet, semmi gondom nem volt. Az ágyra tettek redőnygurtnit, amivel fel tudtam magam húzni, az ágy támlája elektromosan állítható volt, nem is az a nagyon magas kórházi ágy, így azért ezekbe a mozdulatokba sem kellett belehalnom. Volt a szobában kiságy, szoptatós fotel, külön fürdő-vécé, ez is nagyban hozzájárult a komfortérzetemhez.
A doki felszívódó varratokat használt, így nem kellett mennem varratszedésre sem. A hegem fájni nem fájt, felülni még kb. egy hétig volt kellemetlen, de most, pár héttel a szülés után, mintha mi sem történt volna.
Egy szó, mint száz, én nem bántam meg a császárt, mi több, jó élménynek éltem meg. Szeretném, ha ti is látnátok, egy császáros szülés sem feltétlen kínszenvedés. Én sajnos nagyrészt csak rémtörténeteket olvastam, így remélem kis bátorítást adok a császárra készülőknek, hogy lehet így is! Csak pozitívan kell hozzáállni.
lilike
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
