"Többórás szabadidejükben a magyarok inkább tévéznek vagy zenét hallgatnak, mozgással és kulturális tevékenységgel kevesebb mint 30 százalékuk töltődik fel"- írta nemrég egy kisebb felmérés, de a korábbi kutatások se írják túl sűrűn, hogy itthon tömegeknek lenne jelentősebb hobbija, kiterjedt és ápolt baráti kapcsolathálója, nem is beszélve olyasmiről, mint önkéntes közösségi tevékenység, valamilyen civil szerveződésben, helyi közösségben aktív részvétel. Idős skót barátom viszont lelkesen mesélte: alig jutott be a Nemzetközösségi Játékok (arrafelé népszerű, sokakat vonzó sportesemény-sorozat) önkéntesei közé, akkora volt a tülekedés, pedig a munkáért egy fillért se ajánlottak. Más brit ismerőseim is lelkesen önkénteskednek, LinkedIn-es dicsekvéssel vagy anélkül.

(a poszt folytatásában a lüke címre is hamarosan magyarázat akad...)

Nálunk legfeljebb az ifjabb korosztály tolong, ha a Sziget önkéntesei közé lehet bekerülni. Az ügynek nem használt negyven-negyvenöt év "kötelező önkéntessége" a május elsejei felvonulásoktól kezdve a kommunista szombatig, még ha lehetett akár ezekből is valódi élményeket gyűjteni.  És félek, különösképp nem fogja megkedveltetni a civil munkát a középiskolások számára előírt "kötelezően önkéntes 50 óra" sem, bár nyilván lesznek szerencsések, akik életre szóló élményeket szereznek majd az állatmenhelyen, az idősek otthonában, a helyi oviban.

Pedig civilnek lenni jó.

De tényleg. Kifejezetten Felnőtt Dolog - nem várunk, hogy megtörténjen, hanem megcsináljuk magunknak, amilyenre szeretnénk. Voltaképp tökmindegy, hogy közösségi kertet, babahordozó klubot, lakásszínházat, jogvédő egyesületet, tanodát, ökoblogot vagy ruhacsere-klubot hozunk létre másokkal vagy szál egy magunkban, amitől mi jobban érezzük magunkat -  jó esetben mások is, akikkel másodlagos hasznosításként remek barátságokat, üzleti kapcsolatokat, esetenként házasságot köthetünk. Ha pedig esetleg az aktuális pénzkereső tevékenységünkben néha csak a fejünket fogjuk, hogy tulajdonképpen a fizetésen kívül mi tart ott bennünket, az értelmetlenség-haszontalanság érzetét csökkentheti egy jól megválasztott civil tevékenység.

Te megőrültél, mondd?

Civilségre adni a fejünket ugyanakkor nem veszélytelen: Dunát lehetne rekeszteni olyan értetlen családtagokkal, házastársakkal, akik váltig hajtogatják, a világon semmi gond nem volt, amíg párjuk, cimborájuk, gyermekük nem kezdett el baba-mama klubot, főzősulit, dalárdát szervezni, amíg nem használta a családi járgányt rühes kutyák fuvarozására hetente ötször, nem állt ki a Nyugati aluljárójába aláírást gyűjteni ("közröhej tárgya leszel, édesem!!"), vagy nem töltött éjszakákat a monitor előtt, hogy összeálljon az online élelmiszercsere-portál végre.  Ha nem vagyunk észnél, akár mindennemű családi morgás se kell, hogy a Nagy Projekt beszippantson és megegye az életünket – ismerek embert, aki maga is elrémült, elmúlt évének hány óráját, napját, hetét töltötte a közeli állatmenhelyen.

Ezzel együtt, pont az otthon töltött kisgyerekes évek alatt vágnak bele sokan valamiféle civilségbe (ahogy vállalkozás-csírák is gyakran születnek ebben az időszakban, mintha valamiféle alkotói szabadság is járna a gyerekszületéssel). Ez nem feltétlenül valamiféle belső hiányt jelez: szerencsés esetben van a gyerek(ek) mellett annyi idejük, energiájuk, kreativitásuk, amit erre fordíthatnak, és nem magukban, hanem a környezetükben fedeznek fel olyasfajta rést, hiányt, űrt, amit épp ez a tevékenység hivatott betölteni.

A Kicsi, a Nagy….(és nem Artúr meg az Indián, hanem a Profi)

Talán három lépcsőfokot érdemes megkülönböztetni:  az elsőben saját mikrokörnyezetünkben tölt be a kezdeményezés értékes szerepet, messzebbről talán nem is látszik, de nekünk fontos. Ide tartoznak a jó értelemben vett hobbiegyletek és körök, a közösségi kiskertek, az óvodák-iskolák mellett működő kis alapítványok, nyugdíjasklubok, sportkörök, kórusok, baba-mama klubok és hasonlók. A második szinten vannak azok a kisebb-nagyobb alapítványok, akik segítői már nem saját magukért önkénteskednek, míg a szakma „csúcsragadozói” a több száz,sok ezer önkéntest megmozgató tömegszervezetek, akik a lelkesedést és elkötelezettséget leszámítva semmiben se hasonlíthatóak a falusi dalárdához.

Kiscsoport: tégy valamit magatokért!

Kicsiben mindig érdemes kezdeni: ez a leginkább átlátható, közvetlenül élhető, leggyorsabb eredményt hozó szint, amit talán a legkevésbé piszkol be a „nagy pályázati pénzekre” vagy hagymázos ábrándokra épülő, nem-az-aminek-látszik jelenség. Kicsi pénzből, más feladatok mellett is indítható, sikeresen működtethető,  és mivel ennyire a komfortzónánkon belül maradunk, ez ellen fog a legkevésbé ágálni családtag, munkáltató, mikrokörnyezet. Hiszen ezt tényleg magunknak csináljuk.

A Kőkemények Portál  (Kökemény, azaz KÖzösségi KezdeMÉNYezés) épp ilyeneket mutat be: a minimozgalmak közt van helyi ifjúsági klub, 30 km-en belül megtermelt élelmiszerek csereberéjét segítő portál, bevásárló közösségek, „tanuljunk egymástól” körök, falusi szabadtéri kondipark. Ezekben mind benne van a résztvevők saját igénye, helyismerete, a „témák” pedig általában nem igényelnek tudományos előképzettséget,  milliókat, vagy bonyolult háttéradminisztrációt – és mivel a tevékenység „előállítóinak” és „haszonélvezőinek” csoportja erős átfedésben áll egymással, külső pénzforrás nem, vagy elenyészően van jelen, ezért átlátható a működése is– magunktól ugye nem érdemes lopni.  Elműködik akár kizárólag önkéntesek közreműködésével, mikroadományokkal és lelkesedéssel -  és nem baj, ha nem szabadul el, és nem kezd el növekedni, mint valami kisgömböc, nem válik se nyűggé, se vallássá, se egyéni hatalmi (vagy pénzszerző) ambíciók csataterévé. Mert a csoportdinamika szabályai szerint ezek mind ott lógnak a levegőben, amikor megalakítjátok azt az ártatlan cüccögőfurulya-csoportot.*

Ehhez a szinthez tartoznak az „egyszemélyes”, főleg online létező civil kezdeményezések is, a  sokszor egy-két ember által működtetett, de tömegek számára hasznos, ingyenes információkat nyújtó blogok (BKV Figyelő, Ökoanyu, Kapanyél, ismertebb gasztroblogok, a nemzetközi hírnevet elért Fucking Love Science), amelyekből néha mozgalom, márkanév születik –  amíg túl nem nő az alkotója fején, vagy nem ad neki teljes munkaidős, „kereső” foglalkozást.

Középső csoport: nekem is fontos, másokért teszem!

A „második szinthez” sorolható nagyobbacska alapítványok és közösségek már egészen másképp működnek jó esetben – mások a céljaik is, messzebbre látszanak,  de hogy mennyire más hozzáállást igényel az egy számmal nagyobb méret,  azt a legtöbben saját kárukon tanulják meg, ha nincs a csapatban már az elején kellő elszántság, tudás, szervezőkészség  és nem utolsósorban nagyságrenddel több pénz és egyéb erőforrás.

Ez a szint ugyanis a „közhasznúbb”, nagyobb médiafigyelmet kiváltó, nagyobb léptékű akciók színtere, ha egy ügyre is koncentrál, teszi ezt már nem feltétlenül csak egymást jól ismerő emberekkel, ha kicsiben indul is. A naggyá nőtt egészségügyi alapítványok egy jó része  személyes tragédiákból, egyedül meg nem oldható problémákból nőtt ki: a Bátor Tábor, a Csodalámpa, a Szemem Fénye alapítvány gyerekhospice-házai  mögött az alapítók korán elveszített, vagy egy életen át küszködő gyereinek árnya áll, ahogy néhány, korábban csak magára számító szülő indított országossá növő mozgalmakat a fogyatékos fiatalok fogászati kezelésének megkönnyítésére, vagy  emberibb, biztonságosabb lakhatásuk, foglalkoztatásuk érdekében.

Talán itt a legcsúszásveszélyesebb a terep: a jót akaró, saját gyermekeikért vagy fontos célokért mindent megmozgató emberek hegyet elhordó hite és akarata nem mindig pótolja az itt már elengedhetetlen szaktudást. A jó célért elinduló pedig megdöbben, mennyi mellékesnek tűnő, de időt-pénzt-energiát zabáló feladat veszi el a „főtevékenység” elől az erőforrásokat, miközben túlvállalják magukat. A segítséget ajánló pillanatok alatt összeroppanhat, ha nem jól méri fel a segítségre szorulók számát, ha pedig már sokakat és sok pénzt kéne bevonni, onnantól kezdve  megjelennek a kételyek, a tisztázatlan, vagy kifejezetten ártó szándékú „résztvevők”, megjelennek a pályázati pénzekre, média-ismertségre vágyó hiénák, a magukat rászorultnak álcázó haszonlesők, és a tisztességes szándékúakat is potyázónak, csalónak bélyegző, büntetésből élő hatóságok is.  

Az ehhez a szinthez tartozó civilszervezetek tisztességes szereplői ugyanakkor nagyobb figyelmet, elismerést kaphatnak, meglepődhetnek, hányan állnak az ügy mellé, és mekkora díjakat nyerhet el egy-egy jól megfogalmazott cél, eseménysorozat, kutatás. De itt lehet nagyot bukni is, ha a dolog elszabadul, a közösségbe bekerülnek oda nem való elemek, amikor régi tagok életre-halálra vesznek össze esetleg piti irányítási bakik felett, vagy ha valakit megszédít a nagyobb pénz és hírnév, az eredeti célok meg vagy ködbe vesznek, vagy le kell értük menni kutyába.

A „nagyobbacskákat” már nem lehet pusztán önkéntesekkel működtetni –  kell néhány, csak ezzel foglalkozó profi, akiket támogat az önkéntesek jól szervezett csapata. Ha pedig pályázni, több éves projektben részt venni, országos médiában megjeleni szeretnénk, ahhoz kellhet olyan tudás, amit meg kell venni – az Igazgyöngy, a NaNE, a Hospice,  a TASZ, a fogyatékkal élőket segítő nagy alapítványok, az egy százalékokat nagyobb mennyiségben összegyűjtők már csak profi „menedzseléssel  képesek ellátni a vállalt feladatokat,  már szabad szemmel is jól látható működési költségek mellett. Nekik már jól jönne némi kiszámíthatóság is, mivel a felvállalt feladatok hátterét a magánemberek rendszertelenül érkező apró adományai már nem feltétlenül biztosítják – hacsak nem költenek ezekből folyamatosan az alapítvány népszerűsítésére. Mert az alkalmi adomány, a hirtelen felajánlott egyszeri önkéntesség, az bizony a kutya vacsorája.

Ezeket a „nagyobbacskákat” igyekszik összefogni az egyszázalékok célba érését támogató  NIOK, a nemrég indult, hazai civil szervezeteket népszerűsítő  MACI, az ő hirdetéseiket lehet látni „egyszázalékos” szezonban a plakátokon és a FB-on.  Nekik már ne higgyünk puszira, hacsak nem dolgozunk benne vagy nincs jópár abszolút szavahihető emberünk a vezetőségben – igenis érdemes kiköveteni a közhasznúsági jelentést, követni a programjaikat, esetleg részt venni a tevékenységben adományozás előtt – egy hangzatos szlogen sokakat megtéveszthet, hogy aztán az Index címoldalán lássák viszont a támogatott szervezetet, csecse fotókkal, amiken a vezetőség tagjai koktéloznak az adományokból valahol Malibu Beachen.

Nagycsoport:  ezrek, százezrek, milliók, avagy a sok mákszem ereje

 A harmadik szint a profi, nagy szervezeteket rejti – ehhez amatőr, esetleg kisgyerekes szülőként lehet ugyan csatlakozni, de itt leginkább boldog része lehetünk egy nagy tömegnek lelkes közkatonaként,  passzív támogatóként, hacsak nincs valami különleges, ott értékesíthető tudásunk, az átlagosnál több erőforrásunk pénzben, szabadidőben, a már meglévő, nagy és sikeres „mozgalmat”  aligha fogjuk érdemben befolyásolni. Ez az országos  vagy globális, jól bejáratott, „márkanévvel” rendelkező civilségek szintje, ide sorolható a Gyermekmentő Alapítvány, a legnagyobb állatvédő vagy szakmai alapítványok-mozgalmak, az Unicef, a  WWF, a Greenpeace, amelyek már-már közfeladatot látnak el (sok esetben az állam helyett), profi vagyonkezeléssel,  multikat megszégyenítő személyzeti struktúrával, évtizedes  történelemmel. Ez, hogy is fogalmazzak, már majdnem olyan, mint egy rendes munka – ők is tudják, ezért bőven vannak profi alkalmazottaik is az önkéntesek mellett.

Ezek a szervezetek idézik Hárs László meséjét a mákszemecskékről: ha elég sokan vannak, a pohos vasszobrot is lenyomják a mérlegen, akár a világot is befolyásolhatják. De aki egyéni glóriát is szeretne a fejére, vagy egyéni elképzeléseket valósítana meg, annak nem feltétlenül ezek a gigaszervezetek valóak, viszont öröm látni az összeállt mákszemek erejét.

Nézem, mivel kéne befejezni a posztot. Talán a macskával, aki itt üldögél, néha rám néz. Ő azért jöhetett ide, mert valakik fontosnak találták őt is, felszedték a vasúti töltés oldalában a frissen szült kölykeivel együtt, aztán hónapokkal később kiközvetítették nekem. Lehet tűnődni, hogy vannak nemesebb célok is, mint kóbor macskákat fuvarozni a város közepéről meg vissza (az állat megjárta Gyömrőt, aztán visszakerült  a X. kerületbe),  a macskának mindenesetre megérte. Meg nyilván nekem is.  Amikor civilségre adjuk a fejünket, nem biztos, hogy érdemes szabócentivel méricskélni, hasznos, méghasznosabb, leghasznosabb alapon – épp elég, ha hasznos, ha örömet okoz. Amihez vannak társak, amihez van energiánk, amit átlátunk a világból, ami számunkra igazán fontos.

Vakmacska

Utóirat: *cüccögőfurulya természetesen nem létezik, ellentétben a MACI-val, amely igen, bár nem túl régóta.  Nem írtam valós tevékenységet, isten ments, hogy úgy érezze valaki, kipécézem a horgászokat, a matricagyűjtőket, a bicikliseket, a labradortenyésztőket, a feministákat, a masinisztákat, a félemeleten futókat, a holdranyervogókat vagy a bárányfelhő-bodorítókat. Ezek mind lehetnek Szép és Hasznos Foglalkozások, de ürügyükön lehet Tetemes Állami Támogatásokat szerezni adott esetben, vagy válhat őbelőlük Basáskodó Béla vagy Akaratos Amália Egyszemélyes Zsarnoki Köre, hiába a nemes cél. A civilség belső dinamikája nem egyszerűbb, mint a családok vagy a cégek belső struktúrája, de ez ne tántorítson el senkit - jó esetben épp a civilkedés vezethet el oda, hogy jobban megbízunk egymásban és jobban értékeljük egymást.