Idén nyáron a legnagyobb gyerekem megpályázott egy nyári programot, amelyben külföldre lehetett menni hat hétre. A kimenők közé sajnos nem került be, mert nagyon fiatal még, éppen súrolta az alsó korhatárt, viszont hogy mégis gyakorolja a nyelvet, hosszas rágódás után úgy döntöttünk, fogadunk egy diákot.
Több hónapos kör volt, mire lefutott az egész folyamat, de végül egy hónappal a megérkezése előtt felvehettük interneten keresztül a kapcsolatot L.-lel. E-mailben és az adatlapja alapján egy nagyon visszafogott, szigorúan vallásgyakorló lányt vártunk, emiatt aggódtam is, mert mi egyáltalán nem vagyunk vallásosak, a szokásaikban sem vagyok jártas. Felkészültünk hát, amennyire tudtunk, minden vasárnapra másik templomban kerestünk misét, programokat keresgéltünk, múzeumi belépőket néztünk, kedvezményes napokat írtunk fel, és persze számoltunk is ezzel együtt.
Megszerveztük, hogy velünk jöhessen a nyaralásra és vettem a két lánynak BKV-bérletet (itt jegyezném meg, hogy a BKV kissé EU-barátabb, mint a MÁV és a VOLÁN, ahol nem járt diákkedvezmény az EU-s diáknak). A megérkezési orientációs tréning miatt sajnos csak a nyaralásunk felére tudott velünk jönni, úgyhogy végül egy júliusi pénteken beültünk a Naggyal az autóba és feljöttünk Pestre, hogy „átvegyük” L.-t. Utolsónak jött be a terembe, fülig érő mosollyal a száján, azonnal szimpatikus lett. Elbúcsúzott a többiektől és kicsit szorongva indultunk vissza a Balatonra, szegény nagyon türelmesen főtt a légkondi nélküli kocsiban, csak egy Sparnál kiáltott fel boldogan és kérte, hogy vegyünk vizet.
Nagyon hamar beszélgetésbe merült a két lány, és bár tíz éve tanul a Nagyom németet, most először hallottam élesben folyékonyan beszélni más nyelven. Furcsa volt, de nagyon jó. A nyaralás remekül telt, L.-ről hamar kiderült, hogy egy végtelenül türelmes, örökké mosolygó, nagyon kiegyensúlyozott lány, aki pillanatok alatt tud alkalmazkodni, és a másik két gyerekkel is gyorsan megtalálta a hangot, bár eleinte nagyon vicces volt, hogy a legkisebb gyerekkel, aki három éves és csak magyarul beszél, könnyebben kommunikált, mint a fiammal, aki már 6. éve tanulja a németet. A férjemmel angolul beszélt, velem angol-magyar-„activity” nyelven. A Balatonba pedig azonnal beleszeretett, voltunk Tihanyban és a két lány volt hajókiránduláson is.
Hazaérkezésünk után ő beköltözött a hálónkba, amit átadtunk neki, feltérképezte a lakást, és kiültünk a konyhába beszélgetni, meg vacsorát csinálni. Nagyon tetszett neki, hogy ennyit vagyunk együtt és beszélgetünk, náluk elmondása szerint nagyon nagy a ház és csak vacsoránál találkoznak. Beszéltünk róla, hogy vasárnaponként kerestünk neki misét, mire azt mondta, ha mi ragaszkodunk hozzá, akkor ő természetesen megy, de azt sem bánja, ha ez a program kimarad, valamint nem szeretne túl sok múzeumot megnézni (a Nemzetibe azért elmentek). Első naptól fogva tanulgatta a magyar kifejezéseket, a legproblémásabb a „megteríteni” és a „tányér” szavak bizonyultak számára, meg persze az, hogy náluk nincs „zs” és „cs” betű, a csinos tehát nála tschinusch volt, rengeteg röhögésbe fulladt próbálkozás volt ilyenekből. Természetesnek vette, hogy minden gyerek beszélt németül és/vagy angolul, meglepetésként érte, amikor egy másik ismerős társaságában nem beszéltek a kamaszok nyelveket. Tanított új dolgokat a Nagynak, szlenget főként, amit az iskolában nem tanulnak. Amit én elsőként megtanultam, az a „kein Problem”, illetve a „keine Ahnung”. Az első pár nap óvatos próbálkozásai után a fiam is egyre bátrabban szólalt meg németül, aminek nagyon örültem.
Következő héttől aztán a felnőttek visszaálltak a napi taposómalomba, a fiam a barátaival és a lányok kettesben szerveztek programokat főként, illetve többször találkoztak más cserediákokkal és az ő fogadótestvéreikkel is. A két lány egyformán éjjeli bagoly típus, reggel tíz körül keltek, megreggeliztek, csomagoltak ennivalót napközbenre, és nekivágtak a városnak, mikor mi jutott eszükbe. Sokat jártak a Várban, de sokszor csak csatangoltak, amerre vitte őket a lábuk. Több programot csináltak a Nagy baráti társaságával, voltak Velencén strandolni, a Városligetben, Visegrádon, Vácon, Egerben, a Pál-völgyi-barlangban, az Állatkertben, a Tropicariumban, elvittük az éjszakai Budapestet megnézni. Két kedvenc helye a Csodák palotája és a nem messze található Nagyi palacsintázója lett. Külön örömként ért, hogy a Nagy is végre rácsodálkozott a közeli kis világunk látnivalóira, amik eddig nem érdekelték, vagy túlzottan természetesnek vette. Amikor a férjemmel bevásárolni indultunk az Auchanba, kérte, hogy jöhessen velünk, mert náluk ilyesmi nincs. Az Auchan felénél – miután végigjöttünk a háztartási gépeken, az illatszerosztályon, az autófelszerelésen, a játékokon stb., majd leragadtunk a könyveknél a kötelező olvasmányokról beszélgetni – megkérdezte, hogy tényleg árulnak kaját is?
Az étkezési szokásai nem nagyon különböztek a mienktől, egyedül azon lépett túl nehezen, hogy mi rárakjuk a szendvicsre a sajtot, illetve két dolgon döbbent meg nagyon: amikor meglátta, hogy itt lehet „hirn”-t kapni, mint étel (agyvelő), illetve amikor elhitettük vele, hogy mi megesszük a csirke farhátat úgy, ahogy van, de utána megnyugtattuk, hogy ez csak vicc. Imádta a gyömbért, a vadmálnás Fantát, a Piros Aranyat, a Balaton szeletet és a tarhonyát, ezekből vitt is haza.
A Nagyomra jó hatással volt az idegenvezetői státusz, rengeteget fejlődött a nyáron, nyitottabb lett, önállóbb, másabb, pozitív értelemben. Megnőtt az önbizalma a nyelvtudásának használata terén és a fiam is sokat fejlődött ez irányban, az utolsó héten pedig már – bár hozzászólni nem tudtam németül –, én is megértettem, miről beszélgetnek körülbelül. L. pedig egész jól válaszolgatott magyarul a kérdéseimre.
Nagyon gyorsan telt el ez a hat hét, a lányok nehezen búcsúztak el egymástól. A kapcsolatot azóta is tartják, kilométer hosszú e-maileket írnak egymásnak, és nemrég érkezett meg a csomag a Nagynak, amiben L.-től érkezett ajándék a számára. Nemzetközi barátság született.
Mag
