A kölkök ovisok-kisiskolások. Rég elhatároztam, hogy nem erőltetek rájuk semmilyen hobbit, nem járatom őket saját szép emlékeim miatt balettra/lovagolni/kézműveskedni/akármire, csak ha ők szeretnék. De semmiképp sem sokra, mert nem esünk túlzásokba. Hallom a fejemben Vekerdy tanár urat: hagyjam, hagy legyenek csak gyerekek (lassan 5-7-9 évesek), játsszanak csak kötelezettségek nélkül, szabadon, boldogan. Ismét szép az elmélet… és a valóságban ott találom a gyerekeim minden este, hogy épp csak hazaestünk, hulla fáradtak, nincs idő semmire itthon, és másnap indul ugyanez. Hogy jutottunk el ide?!?Saját magunk hajszoltuk bele ennyi elfoglaltságba, vagy az elvárások, szokások mentén sétáltunk bele – kissé vakon – ebbe a csapdába?

Tényleg minden kisgyerek jár különórákra? Mert én azt látom. Járnak a kis barátok zenét tanulni, angolra, úszni, tornázni, balettozni, aikido-zni, drámaórára, agyagozni, hittanra. Hogy élvezik ezt? Látszólag igen! Legtöbben boldogan mesélik, hogy ma is mennek, hova mennek, és ezeket hallva jöttek az én gyerekeim a kéréseikkel: járjunk ide, járjunk oda. Én, a felnőtt, felelősen (piha) végiggondoltam mit bírunk, osztottunk, szoroztunk, anyagilag, időben, és így jöttek szép sorban az órák. Minden alkalommal “próbaórát” csináltunk, jó-e, tetszik-e, igazán szeretnék-e? Igazáááááááán, Anya aaaaaanyira jóóóóó! De akkor jönni fogunk ám minden héten? Így is? Naná.

Először torna mellett döntöttünk. De azt hárman négy nap csinálják, különböző szinteken. Aztán a nagylányom, és utána a következő is el akart kezdeni rokizni, szeretik, élvezik. És jaj, járjunk agyagozni, mert az aaaaanyira klassz! Tényleg az, egy percig sem vitatom, szívesen én magam is ott gyúrnám a masszát, formálnám a lovat, kutyát, dobozocskát, kosarat, olyan szép, mikor kiégetik, mázazzák. Itthon gyűlnek a kis művek, el már most sem férünk, de igazán büszkék vagyunk!

Mindeközben az oviban, oviidőben van torna, hittan, az iskolában órarendbe építve néptánc, úszás, dráma, furulya és önszorgalomból, de szintén iskolaidőben énekkar, kicsit iskolaidő utánra csúszva kézműves foglalkozás. Mindez egy sima, mezei általánosban, igaz, iskolaotthonos, ahol nincs otthoni feladat.

Jaj, és télen eljártunk egy pár síórára, műpályára.

Te atyaég, ezt leírni, olvasni is sok. Ide jutottunk az én “nem csinálunk, alig csinálunk majd valamit” szépséges elméletemből. Régebben, igaz kisebbek voltak, minden nap mentünk ovi után játszóra. Manapság szigorú beosztás szerint, az előkészített aznapi motyóval indulunk az órákra. És nem megyünk ám messze, alig gyalogos távolságban van majd minden.

De ha még egy picit kint maradunk utána levegőn, vagy most, hogy végre jó idő van, elsétálunk fagyizni a kicsit lazább napokon, akkor minden áldott nap este 7-re érünk haza. Vagy még később. Rohanva rakjuk össze a másnapi cuccot, fáradtan csináljuk a naggyal a szemtornát (van így értelme vajon?), vacsizunk, fürdünk, mese, épp csak beszélgetni nincs idő. Egyetlen pozitívum, hogy tévézni se, soha esténként.

És nem járnak a gyerekeim nyelvórákra, hangszeres órákra, jaj, de le lesznek maradva.

Nem akarok zsenit nevelni a gyerekeimből! Sem élsportolót! Az egy másik posztot megérne, hogy sok lelkes, jó nevelőtanár átesik a lónak arra az oldalára, ahol csupa elkötelezett, profinak induló gyerek várja (szerintük) minden pillanatban a gyakorlás perceit. És ha nem jutnak előre az anyagban, akkor pótórákon.

Nem választottunk mindent jól, nem azért, mert az adott óra ne lenne értékes, vagy érdekes, csak nagyon gyerekfüggő, kinek mi jön be. Más kérdés, hogy a gyerekek sokszor úgy állnak a dologhoz, hogy aznap épp milyen zokni van rajtuk. Ehhez minden nap igazodni pedig képtelenség, sőt helytelen. Van olyan óra, amire időközben ráuntak vagy már nemszeretem, de határt kell húznom valahol. Ha fentebbi, balzoknis napjukon nyígnak csak, nem szeretek reagálni rá. Ha már vállaltad lányom (korban felfelé hangsúlyosabb ez), csináld tisztességgel. Azonban, ha már valóban nyűg az egész, fáradtak, fáj a fejük, sőt sírnak, azonnali abbahagyás javasolt.

A dilemmám az, hogy erre a szintre a leghangsúlyosabb tornánál jutottunk el, ahol az egész évi munkájuk eredménye, a bemutató egy hónap múlva lesz. Kérdem őket: akkor ne menjünk a bemutatóra se? Vagy kibírják még ezt az egy hónapot? És igen, arra jutunk, hogy elkezdtük, most már akkor végigcsináljuk, egy hónap az egész, jövőre meg bele sem kezdünk.

Feladásra, lustaságra sem szeretném őket nevelni, valahogy meg kell tanulniuk azt is, hogy ha valamire igent mondtak, akkor azt (legalábbis egy szakaszon) illik tisztességgel csinálni. Nekem sem élmény kifizetni az órákat, kísérgetni őket mindenhova, aztán még duruzsolni is a fülükbe, hogy legyen kedvük hozzá. Mindannyiunknak tapasztalat ez, hogy nem szabad ennyi mindenbe belevágni, és le kell nyelni, ha úgy látszik, hogy emiatt lemaradnak a kortársaktól (???). Kell, hogy legyen középút.

Szóval szeptembertől újratervezés. Nem kezdünk élsportolásra hajazó tornába, és szinte semmibe, inkább legyen időnk itthon vagy játszón játszani, leereszteni, nyugisan készülni a másnapra. Ez jó, megbeszéltem a csajokkal, egyetértettek.

És sorolták, hogy akkor mire nem fognak járni. Aztán sorolták, hogy de mire igen! Mert akkor jöhet a szolfézs, még több agyagozás, elefántidomítás, oroszlánvadászat, és jövőre önként, dalolva gyártjuk majd a rézfaszú baglyokat.

Ühüm.

Lilacsiga

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?