Az embernek óhatatlanul szélesedik a látóköre, ha gyereke van. Például megismer dolgokat, zenéket, szubkultúrákat és szórakozási formákat, amik az ő korában teljességgel nemlétezőek voltak, és felnőtt önmagát amúgy nem feltétlenül hozza lázba, de így érdekes, mit esznek rajta a kölykök, és hát valljuk be, így teszi be a lábát olyan helyekre is, ahová egyébként akkor se feltétlenül menne, ha fizetnének neki, legfeljebb ha munkaköri kötelezettség. Amúgy munkajellegű emlékeimet hozta elő először a PlayIT: ennyi villódzó képernyőt, virtuálisvalóság-kütyüt és ismeretlen rendeltetésű technológiát, megfűszerezve képtelen jelmezekbe öltözött emberekkel, utoljára a hannoveri CEBIT-en és a barcelonai Mobile World Congressen láttam, pedig ott nyilván nem a fiatalkorúak szórakoztatása volt az elsődleges cél.
Én a parkolás miatt aggódtam, pedig az laza ujjgyakorlat volt a tulajdonképpeni beléptetéshez képest, mintha a szervezők nem mérték volna fel, mekkora tömeg várható. "Ööö, elővételes? Akkor annak a....annak a tömegnek kéne a végére állni" - mondta láthatóan zavarban a fiamkorú önkéntes, hülye-e vagy, futott át a fejemen, én azért vettem meg ELŐRE a jegyet, hogy a kígyózó sorokat elkerüljem, erre tessék, öt-tíz perc múlva már fotózok vagy ötszáz embert előttem, másfélszer annyit mögöttem, én barom, elhoztam a Kicsit is, ha itt kitör a pánik, egyszerűen eltapossák, mint egy bogarat, én legalább kilógok, még ha klausztrofóbiás vagyok is. A tizennégy-tizenhat év átlagéletkorú csapat nagy része amúgy humorral veszi a képtelen procedúrát, több mint félóra, míg bejutunk, szétázva a havas esőben, a belépésnél kiosztok még egy csillagos egyest, többezres tömeget nulla biztonsági ellenőrzés mellett beengedni azért kicsit izé, páran olyan hátizsákkal jönnek, hogy simán beférne egy fél borjú vagy egy alig szétszedett Kalasnyikov, és mivel bent a Cosplay szekció miatt birodalmi rohamosztagosok, Minecraft-szereplők, vadnőcskék, angyalördögök és zombik közt vezet az utunk, ha itt valaki elsütne valami éleset a tömegben, tíz percig maximum annyi reakció lenne, hogy muhaha, egész jó a szimulátorod, haver, némá, művér.
Maga a rendezvény viszont alapjában véve rendben van. A tizenkét évesek csoportja (hárman vannak végül, a Nagy és két osztálytársa) láthatóan otthonosan mozog, minden színpadon ücsörgő szereplőt ismernek, néhány felé visítva rohannak fényképezkedni, hamar belátom, nekem itt nincs sok dolgom, sőt ciki is lehetek, a gyerekek ugyanis ha nem vágom azonmód, miféle híresség van ott a sarkon, olyan arcot vágnak, mint valaha én, amikor valami szabadtéri rendezvényre vetődve megláttam, hogy mondjuk a színpadon már hangol a Beatrice, én meg itt a mamámmal vagyok, pedig felnőtt nélkül is istenien lehet üvöltözni hogy "Lángosképű állat a babám", sőt, úgy az igazi. Szóval megegyezünk, hogy inkább óránként találkozunk valami jól azonosítható helyen, ez az ötméteres robotszerűség pont jó lesz.
Nem csodálom, hogy a gamer szubkultúrára minden nagy cég rárepült: iszonyú tömeget vonzott a kétnapos PlayIT, megkockáztatom, kicsit kisebb méretben havonta lenne ilyesmire kereslet. Kint is van mindenki, óriási standon népszerűsítik a Windows 10-et (ami ma reggel kéretlenül feltelepült a gépemre, pedig esküszöm, nem nyomtam sehol igent), itt egy csomó márka, hirdetőoszlop méretű Supermario hirdeti az ezek szerint elpusztíthatatlan, bár folyton változó játékot, a Disney valamennyi népszerű filmszereplőre tud játékot mutatni, van "életnagyságú" Minecraft-ló és 9 nap alatt épült, kétméteres LEGO-Darth Vader, egyáltalán, minden standon és minden folyosón percenként van valami statikus vagy dinamikus, amivel fotózkodni lehet vagy amit (általában hosszú sorbaállás után) ki lehet próbálni.
Fotózkodnak és próbálkoznak is rendületlenül, már akiket nem valamelyik színpad köt le éppen, de az autogramot osztó videós sztárok előtt is legalább harmincan állnak. Hosszú sor áll a virtuálisvalóság-szimulátor előtt is, azt mondjuk én is kipróbálnám, talán azért nem a képernyőn futó hullámvasút-videóval, mert tartok tőle, a virtuális valóság élvezetének ára nagyon is valódi hányás volna. A Kicsinek is keresünk játékot, hiszen azt ígértük, neki való is lesz, először egy Disney-figurával rohangál valami mesefilm díszletében, de megunja, mikor negyedszer sem sikerül a becsukódó-kinyíló hídszerűségen átkelni. Hosszabban köti le egy mobiltelefon-méretű Nintendo, miután egy másik hasonló készüléken iszonyú manővereket végez valami virtuális brutáljárművel, letarolva a pályát, nagyjából csak a tengeren nem megy át vele, viszont rendszeresen felrobbantják valami hirtelen feltűnő puskaporos hordóval. Mindenesetre az ígért "gyereksarkot" meg se leljük a közel ötórás ott-tartózkodásunk során, de minek is, ha van Minecraft meg főleg LEGO.
A jelmezesek, hát az kész. Jut belőlük még a pavilonok közti "ízek utcájába" is, ide jönnek a dohányos Star Wars hősök és más maskarák, de van két leányzó is rózsaszín műprémes bikinifélében és combcsizmában, egy fok van, én télikabátban attól is vacogni kezdek, ha rájuk nézek. A Minecraft és LEGO közti térben pedig zombik cirkálnak, talán a Walking Deadből, talán a Minecraftból, a Kicsi, aki előszeretettel költ mindenféle történeteket zombikról, döbbenten figyel, az egyik különlegesen félelmetes külsejű lény ki is szúrja a majrét, és fogócskát kezdeményez vele – olyan jól sikerül, hogy két percig én se tudom, hova lett a gyerek, aki totál beparázva elrejtőzött, mondjuk ez is fejlődés kétéves korához képest, amikor szintén óriási szája volt, viszont akkor egy áruházi, gigantikus méretű Duracell nyuszi hozta rá a frászt. Nem hibáztatom a zombit, elvégre csak a munkaköri leírásához tartotta magát, meg hát neki is kell némi móka – de itt érhető tetten, hogy a fiam, aki rezzenéstelen arccal bámulta képernyőn a nővére által kölcsönzött Harry Potter akárhányat is (és utána aludt, mint a bunda), a valódinak nézett zombitól már rendesen megijedt, hiába magyaráztam, hogy az ijesztő gumimaszk alatt nyilván egy jóképű tizenhét éves vigyorog.
Csalódással veszi azt is tudomásul, hogy a Mozdulj, gamer! szekcióban NEM kifejezetten rá gondoltak a szervezők, amikor felépítették a mászófalat, kirakták a kis területen is félelmetes sebességűnek látszó gokartokat meg a lasertag-pályát. Utóbbiakra is iszonyú sorok állnak, ha meg én elunnám magam, miközben a Kicsi kerek ötven percig rakosgat valami Star Wars figurákat, nézhetem a fejem felett zajló birkózós-pankrációs műsort, az egyik szereplő a testalkata alapján inkább rendszergazdának nézhető, a küzdő felek közé pedig számomra nehezen értelmezhető koreográfiában beveti magát egy Pókember is.
Tényleg mindent, de mindent ki lehet próbálni, főleg ha az ember elég időt szán a sorbanállásokra. Egész sorokban áll rengeteg Xbox, Playstation, 3D szemüvegféle szimulátor, telefonok és kézbe simuló játékgépecskék minden mennyiségben, ha valaki belefáradna, rengeteg színpadon lehet részt venni kvízeken és más játékokon. "Ezzel mit lehet csinálni?"- kérdezem az egyik Wii előtt ácsorgó animátorlányt. "Táncolni" - mondja, a Kicsi nem vevő rá (én meg nem akarnék magamból hülyét csinálni), de egy közeli színpadon egész csoportok mutatják be, hogy a mozdulataikat lekövető virtuális figurák miféle látványt nyújtanak a képernyőn - efféle mozgató programokat egyébként kutatások szerint nemcsak az elpuhultnak csúfolt tizenévesek, hanem a nyugdíjasotthonok hervadt kedélyállapotú lakói közt is eredménnyel lehet használni, ők azonban nincsenek jelen most a PlayIT-en. Vannak viszont ifjú programozók, aki mindenféle különleges formájú robotokat irányítgatnak ilyen-olyan saját kódok segítségével, sőt van, aki maga építette a szerkentyűt is.
Az oktató szoftvereket, játékra hangolt fejlesztőprogramok népe is képviselteti magát, ha szerényen is: beszélgetünk a Logischool programozásra, kódolásra tanító csapatával, szerveznek tanfolyamokat és táborokat is, van egy-két szintén készségfejlesztőnek, esetleg matematikai gondolkodást turbósítónak ígért játék is szétszórva a csilivili szórakoztató programok közt, de láthatóan itt nem ezért jöttek ki a tinik. Van, ami azonban nem megy ki a divatból: mielőtt elindulnánk haza, a Kicsi reménykedve kér: látogassuk meg a sakk-standot, hátha van szabad tábla. Az nincs, viszont ismerős arcokat fedezünk fel az egyiknél: az állítólag túlingerelt, sohanemelég, gépfüggő nemzedék két tagja (a Nagy és az egyik osztálytársa) elmerülten sakkozik a hátsó sorban felállított táblák egyikénél. Szóval a dolog igaz, de nem úgy – ez a korosztály valóban rajong a vele majdnem egykorú videósztárokért, lelkesen próbál ki Minecraftot, Playstationt, Xboxot és Wiit, nyomkodja egész nap, ha hagyjuk – de ezen a hangos-villogó-techno rendezvényen se bírtam egyszer sem elmenni úgy a Magyar Sakkszövetség jókora standja előtt, hogy ne lett volna foglalt valamennyi tábla.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
