2017-ben megismerkedtem életem szerelmével. 2019-ben úgy döntöttünk, hogy szeretnénk családot alapítani együtt. Ahogy elkezdtünk próbálkozni, pár hónapra rá kimaradt a ,,nemvárt". Csináltam terhességi tesztet, ám negatív lett. Gondoltam, biztos túl hamar csináltam. Vártunk pár hetet.
Még mindig negatív. Kértünk időpontot nőgyógyászhoz. Hát sajnos baba helyett cisztákat talált. PCOS(+IR mint utóbb kiderült) virított a lapon a diagnózis. Utánanéztem Google-n keresztül. Hát nem kellett volna. Vetélés, meddőség. Egyből ezek a szavak csapták meg a szemem. Kétségbeestem.
2019 decemberében mégis csoda történt. Pozitívat teszteltem. De az örömből hamar szomorúság lett. Elveszítettük a magzatunkat. Rá pár hónapra újabb pozitív tesztet kaptunk. Megint indultunk a dokihoz, egészséges magzat. Amint megkaptam a papírt, elmentem mosdóba...és ott...ott elveszítettem a második kicsike kincsemet és vele együtt a lelkemet is. Összetörtem, megzuhantam... Fájt, hogy másoknak sikerült, nekem pedig nem.
2021 februárban mégis kegyes volt a sors és megfogant életünk szerelme. A terhességem csodálatos volt, egyszer sem voltam rosszul. Minden úgy ment, mint a mesékben. 2021 november… lassan itt a szülés ideje. November 13-ra voltam kiírva.
November 5-én megünnepeltük a születésnapom. Másnap elöntött a víz, de nem literszámra... csak csurgott. Én, mint „elsőgyermekes” anyuka, egyből fogtam a cuccom és irány a kórház. Megvizsgáltak, nem láttak problémát. (Természetesen vizsgálat közben is folyt a magzatvíz.) Kinevettek az osztályon. Rám fogták, hogy bepisilek... de azért bent tartottak...
November 9-én hazamehettem. November 10-én este egyből 5 perces fájásokkal kezdtem, de rohamosan jött. Fél 10-re beértünk a kórházba. Megvizsgáltak: kétujjnyira nyitva voltam, ám egy csepp magzatvizem sem volt.. Egyből antibiotikum sokkot vezettek a vénámba...
Ahogy telt-múlt az idő, szépen kitágultam, jöttek a tolófájások... Csodálatos szülésnek néztünk elébe... Ám túl száraz voltam, a kisbabám buksija beakadt a szülőcsatornába.. Órákig ott volt bent. Hallottuk a horkolást a szülőszobán kívülről. Sírtam, hogy nem megy, segítsenek.
Az orvos hajnali 3 felé nagy morgósan bejött, rám nézett, majd ránézett a szülésznőre, annyit odabökött, hogy tudja, mi lesz a vége.. de kössenek rám még egy adag oxit...
Olyan fájásaim voltak már, hogy azt hittem, hatfelé szakadok. Majd 5 óra fele vissza jött az orvos, megvizsgált. SOS császár. Azzal a mondattal indultam el a műtőbe, hogy fejdaganata van a gyermekemnek...
A műtőben, amint beadták az érzéstelenítőt, megnyugodtam. Nem fájt semmi, tiszta eufórikus érzés volt. Mondták, hogy egy félórás rutinműtét lesz.
Hát órákon keresztül voltunk bent. Majd mikor sikerült a kisbabámat visszarángatni a hasamba a szülőcsatornából, megszületett. A fejemnél lévő nővérke közölte, hogy megszületett a kisfiam… de nem sírt fel.. Na, akkor ott fel akartam kelni, hogy mi történik, hogy a kisfiam.
Majd pár perc múlva odahozták, két másodpercig nézhettem azt a gyönyörű, édes kis pirospozsgás pofikáját. A legtökéletesebb kisbaba volt, akit valaha láttam. Aztán betoltak az osztályra. Majd szülés után 6 órával találkozhattunk először az én lelkemmel.
Én nagyon rosszul éltem meg a császárt. De a csodálatos kisfiam kárpótol mindenért, amit ott átéltem. Az anyai szeretet... hatalmas erőt képvisel. Több, mint egyszerű emberi szeretet, mert a lélek mélyéről fakad.
Kitti
