10. hét
Hol is kezdjem, hogy is kezdjem? Tegnap még másképp csináltam volna, de most valahogy máshogy érzem, mert ma hajnalban meghalt a legidősebb nővérem.
Tudtuk, hogy eljön ez a nap, mert nagyon beteg volt. Mivel 24 év korkülönbség van köztünk, nem volt nagyon szoros a kapcsolatunk, egészen 2020. január 28-ig, amikor is megszületett a kisfiam. Neki is van egy fia. Emlékszem, hogy hirtelen úgy megváltozott, az elsők között jött be az unokaöcsémmel a Klinikára meglátogatni bennünket (ó, azok a boldog, Covid előtti „békeidők”), és az első – valljuk be, hogy nagyon nehéz – hetekben is naponta érdeklődött, hogy hogy vagyunk, hogy halad az összeszokás? Aki volt már otthon újszülöttel, az tudja, hogy csak egy üzenet is mennyit tud segíteni! Állapota rosszabbodásáig többet találkoztunk az elmúlt 2,5 évben, mint előtte bármikor. Talán az anyaság is összehozott minket.
Nem így akartam elkezdeni. Még meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy milyen kétgyerekes anyának lenni. Hogy könnyebb vagy nehezebb volt a második várandósság, hogy a rutin számított e a szülésnél, és még sok-sok más kérdés. Most kezdjük a 10. hetet. Még nem kürtöltük nagyvilággá a boldogságunkat, amely most egy kicsit keserédes. Furcsa helyzet, hogy hát mégiscsak ennyi az élet, az egyik elmegy, a másik jön.
Az első babát olyannyira nem terveztük, hogy papírom volt róla, hogy tartósan fennálló progeszteron hiányom van, melyből kifolyólag a spontán fogantatás igencsak nehézkes lesz. A diagnózis után 3 héttel egy pozitív terhességi teszttel mentem vissza imádott doktornőnkhöz. A nagykönyvben leírt, mindennemű rosszullét és kellemetlen mellékhatások nélküli, csodás várandósságom volt, melynek végén, 40+2 napra, a férjem születésnapja után 4 nappal, háborítatlanul, percre pontosan 8 óra alatt, fogadott doktornővel és szülésznővel, természetes úton megszületett a kisfiúnk.
Mindig is szerettünk volna még egy babát, a mikor volt inkább a kérdés. Sok bogaram van, az egyik az a tervezés, szervezés, hogy a dolgok klappoljanak. Így hát számolgattunk, hogy mikor születne, milyen csillagjegyű lenne, milyen évszakban lennék hatalmas pocakos, és még sok más talán jelentéktelennek tűnő kérdés. Végül összeállt az a csillagzat, amely alatt úgy éreztük, hogy itt az idő. Nos, a második számú versenyző úgy gondolta, hogy akkor ő meg is ragadja az alkalmat, és az első hónapban be is fészkelte magát. Nem mondom, meglepődtünk, pláne, miután gyors számolgatás után rájöttünk, hogy jó, ha egy héttel később lesz a várható szülés, mint 3 éve volt. Bevált recepten ne változtass, igaz?
Munkahelyi kínok, lakáscsere- és felújítás közepette, temetkezve, de izgatottan megyünk előre, és ugyanúgy egy örökkévalóságnak érezzük az egyes ultrahangok között eltelő 2-3 heteket, ugyanúgy sóvárogva nézem azokat a kismamákat, akiknek már látszik a pocakja, ugyanúgy olvasom a heti fejlődési naplót, ugyanúgy küzdünk már most a lehetséges nevekkel, ahogyan 3 éve, és ugyanúgy azt érzem, hogy ez egy csoda, ami történik, és hogy minden pillanatát meg kell élni.
Nyugodj békében, Gyöngyvér!
Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Anna
Olvass korábbi kismama naplóinkból itt!
