A tegnap délutáni dzsúdóóra előtt a kadét lelkesen azt mondta egy anyukának az öltözőben:

- Gyertek el a bulimra, jöjjön az egész család, talán még az apuka is jöhet!

- Hogyhogy talán még az apuka is? – kérdezte az élet biztonságos felszínén lavírozó illedelmes anyuka. – Hisz ő a családfő.

- Nálunk anyukám a családfő – kiabálta a kadét. – Mindig leszid minket.

Én tök álmos voltam (az óvodában többnyire az vagyok), de itt már úgy éreztem, közbe kell szólnom. Természetesen ilyenkor csak kétségbeesett poénokra futja tőlem, amiket sosem ért senki.

- Ugyan már, kisfiam – szóltam közbe –, a múltkor is volt egy nap, amikor nem szidott le bennünket.

Ezt hálistennek mindketten komolyan vették.

- Igen, aznap nem, de máskor mindig igen – mondta szenvedélyesen a kadét.

- Na, sziasztok akkor – mondta megrettenve az anyuka. 

Ki az úr a kapcsolatban? Vagy inkább: mikor ki? Vagy még inkább: számít ez? De leginkább: ugyan, hát a nő, ki más. Te bunkó férfiként elbaszod a hangulatát, faragatlan és figyelmetlen vagy, ő meg cserébe manipulál. Vagy, ami még rosszabb, a tipikus bamba fickó vagy, aki észre se vesz semmit. Ennek jellegzetes tünetét láthatjuk alább:

- Mit kérsz a névnapodra? – kérdeztem fiatal barátomtól, egy kifürkészhetetlen arcú informatikustól, aki nagyon ritkán szólal meg, és aki imádja a vad rockzenét (azt hiszem, bolygónk minden lakója ismer legalább négy ilyen informatikust).

- Nem is tudom, majd írok mailt.

Este meg is jött az üzenet. „Egy éger színű kis polcot szeretnék a fürdőszobatükör alá.” Na persze. Ő, aki még soha nem nézte meg, hogy milyen pólót vesz reggel, éger színű polcot szeretne. Nem hiszem én azt. A helyzet az, hogy hősünk vagy egyik napról a másikra buzi lett, vagy a csak egy szelet tortát kérünk és együtt esszük meg típusú szerelem fészekrakó korszakába lépett, azaz a legnemesebb szervében lassan felfelé mászó élien megkaparintotta az agyát. Miért nem vigyázott? Én mindig igyekszem vigyázni, betegesen.

Az én fejemben mindig többféle hang szól egyszerre, kicsikét hasadt vagyok, és a nőkkel kapcsolatban jön ez ki leginkább. Az egyik Őrjöngő mérhetetlenül tiszteli és imádja a nőket, akiket földre szállt tündérkéknek és angyaloknak tart, és akiket óvó szeretettel figyel. A másik Őrjöngő úgy érzi, a nők céljai oly gyakran térnek el gyökeresen a férficéloktól, hogy a játszmamentes, harmonikus együttélésre csak szökőévben egyszer van lehetőség. És ez a két nézet összezagyválódik az agyamban, és olyasmiket gondolok, hogy a férfiélet csakis egy nő mellett lehet teljes, és a nőkre kötelességünk vigyázni, ugyanakkor egy nővel élni szinte lehetetlen, felkelőkként kell élnünk egy birodalmi bázis mindennapjait, és bármikor kaphatunk egy energiasugarat a seggünkbe.

Itt van mindjárt a vitatkozás. Bármit is mondott a kadét anyáról, aki mindig leszid bennünket, eltúlozta. A felszínen anyának nincs olyan nagy hatalma, a kadét is meg én is rettenetes intenzitással visszaugatunk neki. Nem hiszem, hogy a férfiakat olyan könnyű lenne csak úgy egy hétköznap közepén szemtől szemben meghunyászkodásra kényszeríteni (bár biztosan ilyen is van). Az a rossz értelemben vett családfői szerep* inkább akkor érhető tetten, ha a nő úgy intézi a dolgokat, hogy amikor rájössz: az ő tervei szerint cselekszel, már magad is leplezd ezt az ismerőseitek előtt. Hisz büszke vagy, te bolond: fontosabb neked a kifelé mutatott pozitív kép, mint hogy néhány szomorú kitárulkozás árán a barátaid segítségét kérd a bajban. Pedig a büszkeség csupán szerény pótléka az intelligenciának. Légy büszke, és zárd magadba a fájdalmad – ez a korai halál receptje. Na, én aztán nem zárom. Inkább mondjuk ki, inkább veszekedjünk!

A vita nagy híve vagyok, de valójában nem hiszem, hogy sok mindent megoldhatna maga a vita és a veszekedés, a közben elhangzó érvekkel. Tökjó, elmondjuk, levezetjük a dühünket, felszínre került a konfliktus, és ettől lehiggadok annyira, hogy a következő félórában el tudjam fogadni a feleségem álláspontját. Ha meg épp nincs ennyi eszem, akkor is ez történik, csak akkor kerülőúton: ha a nő végképp alulmarad a vitában, szomorúan és megtörten néz, én pedig megsajnálom, és durva fickónak érzem magam. Részemről véget ért a küzdelem, meg akarom vigasztalni a kimerült ellenfelet. Ismét ráébredek: csupán ahhoz van elég erőm és ravaszságom, hogy elrontsam a nő hangulatát, hogy bántsam: de ahhoz, hogy rákényszerítsem az akaratomat, ez az erő szinte soha nem elég. Az ellenfélnek ez azonban csak egy újabb taktika, számára nincs vége a harcnak. Ezért történhet, hogy a győzelmes veszekedés utáni kibéküléskor mindent boldogan dobunk oda a nőnek, amiért órákig harcoltunk az előbb.

Vagy csak én…?

Egy külön érdekes alfaja a nemek közti vitáknak a telefonos összezörrenés: a telefon az egyik legreménytelenebb kommunikációs eszköz, azon szinte csak elmérgesíteni lehet a helyzetet. Semmiképp se emeljük fel a hangunkat, ne üvöltözzünk, mert a végén úgyis csak bocsánatot kérnénk, és ezzel jól elkendőznénk önmagunk elől, hogy esetleg igazunk van. Maradjunk higgadtak és derűsek, bármi is hangzik el. Így mi maradunk felül. És ha letettük, az üres szobának nyugodtan elmondhatjuk azokat a szörnyű, egész életeket megsebző káromkodásokat, amelyek telefonálás közben felgyülemlettek bennünk.

A veszekedéssel kapcsolatban azt vettem észre, hogy az emberek a nagy, büszke pofájuk mögött többnyire túl szemérmesek ahhoz, hogy valójában kommunikáljanak a párjukkal. A legtöbb összezörrenés, aminek fültanúja vagyok, hajmeresztően kicsinyes dolgok felett tör ki: „lecseppent a fagyi”, „rátettél egy koszos tányért egy tiszta tányérra”, „miért engeded, hogy a gyerek megfogja a koszos korlátot”, stb. Ezeken a vicces csatornákon távozik sziszegve a forró gőz az odabent fortyogó igazi problémákból. Ezeket a mű-veszekedéseket aztán rituális sablonmegoldásokkal fejezzük be, mondunk valami büszke dumát, vagy csak hallgatunk másfelé nézve, eltökélt arccal. Az igazi helyett a mondvacsinált cucc jött ki, és még az se tisztázódik megfelelően. Tanulni kéne a veszekedést. De még jobb lenne az igazi problémákat kiengedni! Micsoda remek párbeszédeket hallanék a cukrászdában szombat délután a lecsöppent fagyi és a „miért engeded a gyereknek” helyett!

- Csúnya lettél és slampos, utállak, bárcsak meghalnál!

- Nőiesebb lennék, ha egyrészt néha megbasznál, és nem a tévére merednél egész este üveges szemmel, másrészt meg többet keresnél, és kipihenten shoppingolhatnék, miközben bébiszitter vigyáz a rohadt kölkökre!

- Dugd fel magadnak inkább a gyógynövénykivonataidat bazmeg, te akartál három gyereket, baszod, mert annyira nem volt ötleted, hogy mit csinálj magaddal, inkább eljátszod rendes munka helyett a visszaatermészetbe biopicsát, a homeopátiás kurva anyádat!

- Te meg annyira hülye vagy, hogy elvettél, mert nem mertél nekem nemet mondani! Négy gyerekem van, nem három, te pipogya balfasz! Töltsél le még tízféle időjárás-widgetet a buzitelefonodra, attól biztos megjavul az életed!

De ez csak álom. Gyávák vagyunk, ezért hallgathatjuk egymástól évtizedeken át a „megmondtam, hogy ne vedd lejjebb a fűtést” és „hogy ágyazhattál be így” jellegű gyöngyszemeket.

*Amikor nem én vagyok a családfő, az mindig rossz értelem.

Őrjöngő Farkas