Biztosan mindegyikünk találkozott már olyan váratlan nevelési helyzettel, amire nem volt minden szempontból jó és gyors megoldás. Persze az elméletet jól tudjuk: álmunkból felébresztve is kívülről fújjuk – főleg, ha egy kicsit hátba is vágnak –  Ranschburg, Vekerdy, Piers, Spock, Bettelheim állásfoglalását a szeparációs szorongásról, az agresszió kezeléséről vagy a nyugodt alvásról, de amikor mondjuk az addig békésen autózó gyerekünk a játszóházban váratlanul rugdosni kezdi játszópajtása fejét, csak állunk lefagyva, mint azokban a régi szép napokban a vizsgabizottság előtt, esetleg spontán megoldjuk valahogy a dolgot. Aztán utólag már eszünkbe jut, mit is kellett volna tennünk, mondanunk, de a kétség biztosan továbbra is ott motoszkál: jól oldottuk meg a helyzetet, vagy nevelési szarvashibát követtünk el és örökre elrontottuk a gyereket? És a legfontosabb kérdés: mit tenne a Bezzeganya? Más szóval, ti mit tennétek?

Új, keddi rovatunkba ilyen, a valóságban megtörtént konkrét, neveléssel kapcsolatos történeteket várunk a bezzeganya kukac freemail.hu címre, amiket majd együtt boncolgathatunk, megoldásokat keresve. Biztosan nincs egyetlen jó megoldás, de a sok különféle nézőpont adhat valamilyen támpontot ahhoz, legközelebb mi a teendő. Van, hogy egy helyzet magától oldódik meg, van, hogy egy furcsának tűnő ötlet beválik. De a legjobb az a rész lesz, amikor mások hibáját szedhetjük ízekre, közben azt érezve, milyen jó anyák is vagyunk valójában, hiszen velünk ilyesmi soha nem történhet meg.

Ha van köztetek olyan, aki szakmai szemmel is tanácsot tud adni – nevelési szakember, pszichológus, fejlesztő pedagógus –, és van kedve beszállni az észosztásba, várjuk jelentkezését!

Itt is van mindjárt az első történet.

Egy verőfényes őszi délelőttön a szomszédommal és hasonló korú gyerekeinkkel sétálni indultunk. Mindkét gyerek kétéves, sétálási módszerük ennek megfelelő: motorozás 220 km/h sebességgel, illetve a motor elkobzása esetén kiszámíthatatlan irányú mozgás, mint annak idején a pontevős számítógépes játékban a kis szörnyecskéké. Röviden, a gyerekek elkóricálnak, elszaladnak, ketten, mint egy zsák bolha, aztán vagy utolérjük őket, még mielőtt kilépnének a közeledő autó elé, vagy torkaszakadtunkból ordítunk és a többit a jóistenre bízzuk (szerencsére nem forgalmas a hely, ahol sétálunk, úgyhogy a szívinfarktus veszélye napi tízre redukálódik). Most is ez történt: a szomszédom lánya váratlanul befordult egy sarkon és már három házzal odébb járt, a szomszédom hívására füle botját sem hegyezve. Persze utána az én fiam, aki minden jóban benne van. Szomszédomnak ekkor mentő ötlete támadt és hangosan kiabálni kezdett: gyertek vissza, mert ott van a kerítés mögött a csúnya, harapós kutya, hamm-hamm! A kétévesek megtorpantak, aztán visszafelé vették az irányt, szóval a dolog működött. De én nem éreztem jól magam.

Ebben az időszakban amúgy is annyi mindentől félnek a gyerekek. Elkezdenek szorongani mindenféle dologtól: a sötétségtől, az elválástól, az ablak előtt az ágait lógató fától, a nagy autóktól, a hangos dolgoktól, ki tudja még mitől: biztos, hogy még rá is kell tenni egy lapáttal és mumust, zsákos embert meg harapós kutyát emlegetni? Másrészt abba nem szólhatok bele, hogy a szomszédom milyen eszközöket használ a neveléshez. Viszont az én gyerekem is ott volt, nyilván ő is megjegyzi a dolgot. Mit csináljak? Mondjam meg neki, hogy ezt nem kéne? De milyen alapon szólok bele a dolgaiba? Vagy ne szóljak semmit, rábízva a gyerekemre, hogy majd csak elfelejti? Mit tenne a Bezzeganya?

Edina