– Nos? – kérdezi B. – Szerinted?
– Mi van? – nézek a kezemben tartott kakaófoltos pólóra. Ó, basszus, tudom, hogy figyelnem kellett volna és esküszöm, próbáltam is. B. és P. összetűzésénél még képben voltam, emlékszem a fénymásolós esetre, valami rémlik valami átszervezésről, össze (és ki-)vonásról, de itt valahol elvesztettem a fonalat. Be kell dobnom ezt a cuccot a mosógépbe, igen, aztán, aztán mi is? Ja, persze, félbehagytam a kaját, mikor B. megérkezett… Jézusatyaúristen, B.!
– Ööööö… szerintem teljesen igazad van – és csak remélni tudom, hogy nem lőttem nagyon mellé.
– Ugye! Én is ezt próbáltam neki elmagyarázni, de… – ezek szerint nem. Elhatározom, hogy a továbbiakban nagyon fogok koncentrálni, elvégre szeretem B.-t (sőt mi több, én hívtam), végigasszisztálta az elmúlt éveim szerencsétlenkedéseit, futó és maradandó szerelmeket, munkahelyváltásokat, társam volt jó néhány nullára redukált éjszakámban, majd az azokat követő fejfájós ébredésekben, hajnalokba nyúló beszélgetésekben, pasikról, „sohatöbbé” pasikról, az életről, a világmindenségről, meg mindenről…
– Nos? Szerinted? – már megint … ó, a fenébe! Kiröhög, majd „Ha megjött az agyad, szólj” felkiáltással és egy bátorító hátbaveréssel távozik. – Háhá! Azt lesheted, barátocskám, mostanában nem túl esélyes!
fut, rohan, szalad
Szaladnak szét megint a gondolataim: a gyerek ruhái, már három napja hurcolom őket magammal a bölcsibe, reggelente viszont elfelejtem betenni a szekrényébe, holnap már nem lesz mit felvennie, ha délben leeszi magát (és ne legyenek illúzióim: leeszi magát). Valamelyik nap el kell még mennem fogászatra, vissza kell vinnem a könyvtárba a könyveket, vennem kellene pár felsőt, a terhesség előtti „szépruháim” még mindig gúnyosan vigyorognak a „történhet csoda” polcról. Na ne idegesítsetek, tolom hátra a kupacot. Cipők, szépcipők, nem játszótéri homokos, nem boltból cipelős, nem városban csavargós, nem erdőben bóklászós. Ez például a lánykérős (fekete Adidas, nem voltam felkészülve az eseményre). Ez pedig a D. esküvőjén volt rajtam. Ez meg a fekete-fehér, ami azon az éjszakán kaptam magamra, mikor annyira összevesztünk és én elmentem a Várba sétálni, éjjel kettőkor, kop-kop-kop, végig a hídon, kop-kop-kop, fel a lépcsőkön, láb a láb után, robotpilóta vezet, agy kikapcsol, a gyomorban parazitaként terjed a düh, a fájdalom, majd lassan a hiány és a magány, kop-kop-kop, kopog a pepita, kop-kop-kop, hazatalál? Aztán valahogy mindegyik hazatalált. 2 és fél éve száműződött hátra a többiekkel együtt, mikor a gyerekszobát festettük, (nevezzük) előrehaladott állapotban, és tudtam, az elkövetkezendő pár hónapban nem lesz rá szükség. Nem is volt, mindezidáig. De a jövő héttől újra dolgozok. Ami utópisztikus és ijesztő egyben, mert egyelőre elképzelni nem tudom, hogyan fogok tudni BÁRMIT is elvégezni.
Na tessék, most meg kifutott. Én megmondtam. Vagy kifut, vagy leesik, vagy ottmarad, vagy elhagyom. De néha felgyújtom, esetleg összekeverem, vagy egész egyszerűen elfelejtem.
fut, rohan, szalad
2 és fél év. Jött, ment, viszlát, hozott ezt-azt, családot, párszáz el nem aludt órát, első lépéseket, első szavakat, nagy öleléseket, millió puszit, viszi a… mit is? Viszi a reggeli csavargást, a déli sziesztázást, a délutáni játszóteret. Viszi a napközbeni összebújást, a veszekedéseket, a mondókázást, az új és még újabb szavakat, a napi motorozást a közértbe; megy a „kapd a cipőd és menjünk valahová, de izibe’”, megy a kora délutáni üldögélés a fűben, miközben a nap cirógatja a hasunkat, megy, megy, megy és nem lesz többé soha ugyanilyen. Viszi, viszi, viszi….. A gondtalanságot? Nem hinném, gondból kijutott az elmúlt évekre is. A meghittséget? Nem, azt soha. A lehetőségeket? Na, ez már közelít.
Édes csillagom, isten hozott mindkettőnket a mókuskerékben.
prozi
