Endometriózis II.
GnRH és ami utána következik
Februárban írtam a hatalmas dilemmámról, hogy mit válasszak, beadassam-e az injekciókat, miután kiderült, hogy endometrikus szövetkéim (endometriózis) vannak. Miután alaposan tájékozódtam megbízható forrásokból az endometriózisról, és legalább ötször konzultáltam a doktorommal, valamint nagyon sokat beszélgettem egy távolabbi ismerősömmel, aki szintén átesett műtéten, GnRH kezelésen és van egy csodálatos kislánya, úgy döntöttem, hogy beadatom az injekciókat.
A döntésemben az is közrejátszott, hogy tudtam, hogy még egyszer nem tudom végigcsinálni az egész procedúrát a fájdalmas görcsökkel, a műtéttel, arról nem is beszélve, hogy rettegtem attól, hogy nem biztos, hogy másodjára is olyan szerencsém lesz, hogy laparoszkóppal ki tudják venni a cisztát, hanem előfordulhat, hogy laparotómiával az egész petefészkemmel együtt megy. A hathetes kontrollon egyébként megkérdezte az orvos, hogy melyik petefészkemet is műtötte, mert a két petefészek között összesen 1 mm különbség volt (tehát nem azért, mert nemtörődöm volt és elfelejtette). Azt éreztem, hogy ha most ilyen szerencsém volt, akkor nem kísérthetem meg újra a sorsot.
Az injekció darabja 38.000 Ft lett volna, de a diagnózisom alapján ingyen megkaptam (300 Ft dobozdíjat azért kellett érte fizetni). Nagyon-nagyon féltem, iszonyatosan szorongtam az egésztől, el sem tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha ezt a kemikáliát belém nyomják. Olyannyira fostam, hogy az első injekció felvételekor kb. háromszor elugrottam a faromhoz közelítő tű elől és sikítva kérdeztem meg a halálra rémült asszisztensnőtől, hogy mi fog velem történni, ha ezt beadja. A harmadik kis akcióm után nagyon erélyesen rám szólt, hogy ne hisztizzek, mert 1 percen belül be kell adni a készítményt (több kis ampullát mixelt össze).
Amikor mentem ki a klinikáról, azt éreztem, hogy zsibbad a lábam, aztán zsibbadni kezd lassan mindenem, végül majdnem elájultam. Ültem a téli hideg trolimegállóban és vártam, hogy meghaljak. Természetesen nem haltam meg. Összeszedtem minden erőmet, felálltam, elsétáltam a mekiig, vettem valami szirupos kávét, és miközben ültem a caféban és néztem a sétálóutcán térdig hóban gázoló embereket, eldöntöttem, hogy nem lesz semmi bajom. NEM.LESZ.SEMMI.BAJOM. Ott és akkor elhatároztam, hogy nem lesz újra cisztám, nem lesznek újra fájdalmaim, és nem lesz negatív hatása az injekciókúrának. Jól leszek és lesz gyerekem. Mert így akarom.
Persze ez nem ment ilyen könnyen, addigra már túl voltam egy "kezelésen" a legeslegkedvencebb kineziológusomnál, akinek örökre hálás leszek, hogy 3 alkalom alatt teljesen visszahozott a tönk széléről és rendbe szedte a lelkivilágomat. Szóval a mantrázásom alapja már úgy-ahogy le volt fektetve, viszont ahhoz hatalmas lelkierő kellett, hogy el is higgyem és úgy is gondolkodjak, hogy NEM.LESZ.SEMMI.BAJ.
A hat hónap alatt produkáltam néha hőhullámot, voltak az injekció beadása utáni héten pattanásaim, vesztettem jó néhány kilót, sokkal kiegyensúlyozottabb lettem és megtanultam, hogy mindig a dolgok pozitív oldalát kell nézni, így csak a jót vonzom be (najó, ez nem mindig sikerül). Összességében brutálisan negatív mellékhatásai nem lettek az injekcióknak, de azért négyhetente hétfőnként izzadtam, mint az a bizonyos a templomban, mielőtt beléptem a klinika épületébe.
Az injekciózás végeztével augusztus elején megkezdődött a gyógyszeres kúra: nincs semmi mellékhatása (7. hete szedem). Jelenleg 2 éves tapasztalat van a gyógyszerről, de azt mondta az orvosom, hogy mire nálam letelik a 2 év, addigra már 4-5 éves tapasztalatok lesznek, így látjuk majd, hogy hogyan tovább.
Ez egy makacs betegség, és ahogy utánaolvastam, láttam, hogy sajnos egyre gyakoribb. Van, akinél nincs tünet évekig, és nem is tudnak rájönni, hogy mi lehet a meddőség oka, és van, aki úgy jár, mint én, hogy nagyon erős fájdalmakkal kell megküzdenie, mire eljön a műtét ideje. Ami még szomorúbb, hogy nem minden orvos olyan ügyes, mint az enyém volt, és sokan elveszítik a petefészküket a műtét során. Sajnos hallottam azóta, hogy sok esetben az orvos azt mondja, hogy jobb kivenni az egész petefészket – talán mert neki így könnyebb, nem kell a laparoszkóppal szedegetni egyesével a kis szöveteket, vagy talán mert nem tud sokat a betegségről és biztosabbnak ítéli ezt a szörnyű utat (főleg vidéki, kis kórházak nőgyógyászaira jellemző ez a hozzáállás).
Ezért én naponta rebegek egy hálaimát, hogy ez az orvos műtött és nem más: bitang sokat köszönhetek neki.
pinki
