Mosolyogva sétál az utcán az idős néni. Kopott, halszálkás szövetkabátja lóg rajta, cipője szinte lyukas, annyira megkopott rajt a bőr. Mégis valami végtelen nyugalmat áraszt, mindig mosolyog, mintha a világ dolgai a legnagyobb rendben lennének. Gyakran megáll pár szót váltani velem, megcsodálja a kislányomat és mesél.
Édesanyja 16 évesen ment férjhez, sorban jöttek a gyermekek, szám szerint 16. 13 érte meg a felnőttkort. Mindig szegénységben éltek, a kinőtt ruhák a kisebb testvérekhez vándoroltak. Gyakran abban mentek óvodába, amiben aludtak. Nem volt váltás ruha. Sokszor rendes ételre sem futotta. Mikor férjhez ment, azt hitte, egy életre választ. De a férfiról hamar kiderült, hogy súlyos mentális betegséggel küzd és az italt sem veti meg. Pokol volt az életük, míg végül el nem váltak. S neki csak a küzdelem maradt a gyermekekkel, segítsége nem volt. Ezt mégsem szomorúan meséli, csak valamiféle tényként, hogy „hát így volt, ez volt, nem számít már”. Minden összerakott fillérjét a gyerekeinek adta. Mára csak egy fia maradt az élők sorában, negyven múlott, vele lakik.
S néha nevetve meséli, ha a városban találkozunk, hogy hát el kellett jönni vásárolni megint. S nem könnyű már cipekedni nyolcvan felett, ezért majdnem minden nap mennie kell. „Krumpli is jó lenne, de hát a fiam nem tud vásárolni, igaz, elhozhatná a krumplit biciklin, de nem teszi. Nem is baj, leszoktam én már mindenről, kakaón meg kenyéren élek” – mondja nevetve. Munkája sincs a fiának, már régen, mert nem bírja szegény a fizikai munkát, le meg nem százalékolták, a végzettsége nulla. „Nem segít semmit, de hát szegény, magán sem tud segíteni.” A mellére teszi a kezét: „De hát anya vagyok, ez a dolgom.” S elmeséli, hogy sikerült összespórolnia a fiának egy új téli bakancsra, de még jó a régi, elrejtette a kamrában. Hogy fog neki örülni, ha ő már nem lesz és megtalálja.
Ismerem a fiát. Néha kap munkát, de hamar útilaput kötnek a talpára, nem szeret dolgozni. Lődörögni erre-arra, sörözgetni már inkább. Jól elvan a mama-hotelben, hisz egyedül semmire sem menne. Ezt nem csak magával, hanem az édesanyjával is sikerült elhitetnie. Sajnálom ezt a szegény asszonyt, még akkor is, ha tökéletesen elégedettnek tűnik. Mert hiába mondja, hogy neki sosem volt semmije, hogy csak a belső béke számít, a többi valahogy megoldódik, tudom, hogy nehéz neki. Hogy lehetne talán kicsit könnyebb is. Valahol pedig irigylem, mert ez a fajta elfogadás és harmónia adomány, kevés embernek adatik meg. Mert mindig elégedetlenek vagyunk, s bár ez hajtja előbbre a világot, néha mégis jó lenne egy kis harmónia, egy kis megnyugvás, hogy most, ha csak egy napig is, minden jól van úgy, ahogy van. Hinni, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik és a világ dolgai rendben mennek. Olyan egyszerűen hangzik.
Leginkább azért sajnálom őt, mert úgy érzem, valaki kihasználja, az anyai szeretet nevében. Mert igen, anyák maradunk akkor is, ha a gyermekeink felnőnek, akkor is, ha már tehetetlen vénasszonyok leszünk, mindig is, egész életünkben. A gyermekek pedig a gyermekeink maradnak, de egy idő után felelősséget kell vállalniuk az életükért. Van, akinek ez nem sikerül.
