Ma megkutyáltam magam, ügyintézős napot iktattam ugyan, de már előre kitaláltam, idén nem nélkülem zajlik a kerületei költészetnapja, ami nem valami karótnyelt-lábváltogatós ünnepség, hanem mindenféle esemény kavalkádja, versírógép, verstöredékek zászlócskákon, fiatal zenekar által megzenésített költemény, táncra vers, és versre tánc, óvodással, iskolással, profi táncossal és profi Sebőzenekarral.
"Te ezt csak úgy...hallgatod?? Én talán harmadik gimiben hallottam ezt utoljára, akkor is csak mert kötelező volt" - kommentálta néhány éve koraharmincas multis munkatársam a kocsi CD-lejátszójának tartalmát, Kosztolányi volt az bizony, Kaláka-feldolgozásban és én bizony magamtól hallgattam. Azt már hozzá se tettem, mennyi mélységen és magasságon vittek át efféle szövegek, némelyik annyira beleégett a szituációba is, hogy ma is megrendülve hallgatom, kihagy a szívem, mikor a szép tavaszi délelőttön, ovisok karéjában megszólal Nagy Lászlótól a Táncbéli Tánc-szók, ami életem mélypontján talált el Bognár Szilvi sikoltásában, hogy aztán a belepusztulás után segítsen tovább létezni. Van olyan, hogy kutya a föld, eb az ég, sehol semmi menedék, és magamtól nem bírom megfogalmazni sem.
Nézem a kölyköket, pötyögik a versírógépen a szöveget, a nagyhajú nagykamaszokat, akik verset rockosítanak (itt követem meg szegény Tóth Árpádot, akiről úgy hallás után először úgy ítéltem, egész jó Lovasi-szöveget írt), a szétvágott töredékeket összeillesztgető kisiskolásokat, és persze az ovisokat, akik először téblábolnak, hogy aztán egyetlen hozzáértő ember kört formáljon belőlük, és József Attila Medvetáncára önfeledt néptáncba kezdjen az egész banda. Néhány taktus után a közben érkezett speciális osztály többsége is könnyedén csatlakozik, a rockzenekari srácok vigyorogva mondják a szöveget a színpad előtt, ezek ugyanazok lennének, akik suliban fúúj uncsi csatakiáltással szólnak le mindenféle nagynevű klasszikust? Lehet, hogy igény az mégiscsak lenne rá? Csak rosszul definiálták, a vers nem arrajó, hogy a poros tanteremben izzadó tenyérrel osztályzásra felmondjuk, aztán elfelejtsük mindörökre? Hogy valójában virág, kőszikla, kapaszkodó, induló, csatakiáltás, vigasz és menedék? Hogy anyanyelvként, varázsigeként, képként, eszközként, néha kalapácsként, kardként is működik, ha értő kéz kezébe pattan?
A másik katartikus pontja az eseménynek persze a lufi-elengedés, egyszerre emelkednek a magasba, már a legtöbb, mert persze néhány példány már korábban elszabadul a gyerekkezekből, pár meg hamar fennakad a környék fáin. A lufik verseket, verssorokat, verstöredékeket visznek, vagy madzaggal rájuk kötve, vagy a gömbök belsejében akár. Néhány nyilván egész máshol ér majd egyszer földet, de egy cetlit már húsz perc múlva észlelek a cipőm előtt, felkapom, nyilván ez a mai üzenet, csak most, csak nekem. Kisimítom a papírcsíkot a tenyeremben:
"....hogy élünk ám és van remény,-"
nos hát kell ennél szebb üzenet ma az égből, kéremszépen?
Egy kissrác előtt terjedelmesebb papírlap landol, elolvasás után focilabdaként rugdossa tovább, ez Weöres Tíz Lépcsőjét tartalmazza.
TÍZ LÉPCSŐ
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid -a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
Mit mondjak hát, nincs mit hozzátennem, kedves versek, köszönöm, hogy vagytok.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
