2013-ban járunk. A família szép nagy, okos, ügyes, tündéri mind a három gyerkőc. 5, 7, 11 évesek. Éppen elkezdtük élvezni az életet, amiben többé nem szerepel a pelenkázás, éjszakai etetés, sírás, érthetetlen bababeszéd, pempőgyártás, stb. Persze, cserében volt helyette iskolai-óvodai megfelelési kényszer, kiskamaszság, ovis gúnyolódás ésatöbbi.

De – mondom – kezdtük úgy érezni, hogy lazul a béklyó. Néha-néha (évente 1-2-szer) már rá tudtuk őket bízni a nagyszülőkre, egészben, vagy részletekben. Apróságok könnyítették az életünket: az ekkora gyerekek már tudnak várni, lehet velük vásárolni menni, nem esnek le a lépcsőn.

Úgy emlékszem, hogy az a nyár nehezen kezdődött. Egy kiadós hullámvölgyben volt a házasságunk éppen, aminek szerintem az ágyazott meg, hogy én akkor már nagyon régóta voltam otthon a gyerekekkel, férj pedig már nagyon régóta robotolt a munkahelyén. Szóval nem volt könnyű, ezért úgy döntöttünk, hogy én az iskolai szünet nagy részét Anyunál töltöm a gyerekekkel Balatonon. Ember pedig jő hétvégenként. Ez mindannyiunknak kikapcsolódást jelentett, így végül kellemesen telt a szünet. Utolsó hétvége következett, a lányok nagyon készültek a búcsúestre, volt előadás, táncolás, mindenféle. Mi is borozgattunk férjjel este picit, félig örültünk, hogy vége a nyárnak, félig sajnáltuk, örültünk, hogy együtt lehetünk, megbeszéltük néhány problémánkat.

A borozgatás, nyárbúcsúzás, párterápia, valamint az ezt megkoronázandó gyors, halk, ám kielégítő események olybá jól sikerültek, hogy csak na. De ezt akkor még nem sejtettük.

Néhány héttel később férj szülinapjára készülődtünk. Péntekre esett, és amíg a srácok suliban voltak, barátnőmmel elszaladtunk vásárolni a bulihoz, plusz beugrottunk a drogériába. Ahol eszembe ötlött néhány vásárolni való. így esett, hogy a pénztáros hölgy nagyot nézett, mikor meglátta a kosaramban a tampont és a terhességi tesztet. Somolygott és megállapította, hogy bárhogy is alakul, a mai napom biztosan érdekes lesz.

Hazaértünk és a barátnőm addig nyaggatott, míg megcsináltam a tesztet. Hiába ágáltam, hogy azt jobb lenne reggel, első vizeletből, stb., kíváncsi volt és erőszakos. Namost. Zsé rápisilt a teszre (vagy belemártottam, hát ki emlékszik) és igazából arra sem volt időm, hogy izgulni kezdjek, mert ahogy elérte a matéria a tesztzónát, szinte felvillant a két csík, olyan erősen piros lett. A barátnőm röhögött, gratulált, és megjegyezte, hogy én most NAGYON terhes vagyok.

Felhívtam uramat és megkérdeztem, hogy mit szeretne szülinapjára. Viccesen közölte, hogy piros Ferrarit. Mire én lehűtöttem azzal, hogy azt ugyan nem tudok adni neki, de hogy az ÁRÁT mire fogja költeni, arra van egy tippem. Kis csend. „Terhes vagy?” „Aham.”

Nagyobb csend után elhangzottak a kötelező praktikus kérdések (gyanítom ezeknek az a célja, hogy a férfiember megnyugodjék s összveszedje magát): Biztos? Igen. De mikor…? Anyámnál Balatonon. De hogy? Ember, nemááá….

Hazajött, megünnepeltük a szülinapot, aztán mi kettesben a négyeskét is. Merthogy igazából örültünk. Fel sem merült, hogy nem tartjuk meg. Így aztán ismét kikötöttem tündérbogár nőgyógyászomnál, akiről sajnos kiderült, hogy nem vállal már szüléslevezetést, csak magánkórházban. Megállapodtunk, hogy a terhesgondozást – ha problémamentes – a 32. hétig csinálja, aztán átad másik orvosnak. Erre volt is javaslata, ami szerencsésen jött ki, ugyanis szintén a Péterfyben dolgozó orvost javasolt, ráadásul így az előző körben megismert nagyon szimpatikus szülésznőt is meg tudtam tartani.

Egy újabb egészséges, problémamentes terhesség volt ez is. A három nagy örült a hírnek, büszkén mesélték széle-hossza mindenhol. Az összes óvó néni, tanár néni gratulált, szóval sztároltak rendesen, én meg híztam fizikailag és lelkileg is.

A 38. hétre már kezdett elegem lenni. Meleg volt (május), nagy volt a hasam, folyton fájt a derekam. Elfáradtam abban is, hogy tanév végéhez közeledtünk, és a gyerekek már eléggé nyűgösek voltak, folyton segíteni, noszogatni kellett őket. Meg hát már szerettem volna találkozni a babával (akiről a 32. héten derült ki, hogy lány).

Azon a héten elmentünk játszótérre, ahol férj focizott a srácokkal. Egy Ronaldót megszégyenítő ugrásos csele olyan jól sikerült, hogy földet éréskor kiugrott a térde, ami menet közben eltépte a lábfej mozgató ideget. Ó, nem is hiszitek, milyen pompás két hét következett! Ember otthon feküdt a kanapén, szúrta magába a szert trombózis ellen, néha elvánszorgott vizsgálatokra, hogy lássuk, összenő-e az ideg a lábában. Közben én logisztikáztam a három gyereket, intéztem a vásárlásokat, stb. Mert bár Anyu végig itt volt abban a pár hétben, 70 évesen nem vezet autót (sosem tudott) és nem cígöli a szatyrokat gyalog…

És szorgosan jártam ctg-re, ahol minden rendben volt. Arra gondoltam, hogy más a doki, így biztos nem kedden fogok szülni, ezért nyeglén elfogadtam egy időpontot hétfő estére az újabb ctg-re. Hehehe… Sógorom vitt be kocsival, végig azon rettegett, nehogy meginduljon a szülés. Én is. Bár azzal nyugtattam, hogy a 4negyediket már megoldjuk simán, én mondom, mit csináljon, ő meg intézi. Totál rosszul lett, úgyhogy amíg én ctg-ztem a szülőszobán, ő fel-alá mászkált, így többször azt hitték, tán a felesége szül odabent…

Az lett az eredmény, hogy ne menjek sehova, mert klassz kis fájásokat produkálok és tágulni is elkezdtem. Kérdezte a szülésznő, hogy nem voltak-e napközben fájásaim. Énnekem fájdogált a hasam meg a derekam, de hát kinek volt ideje ezt figyelni?

Megegyeztünk abban, hogy ha gyorsan megjárjuk az utat, akkor még hazamehetek a cuccomért meg Apáért, meg elköszönni a gyerekektől, de siessünk vissza.

Nem tudjátok elképzelni sógort, amikor ezt elregéltem neki. De hősiesen hazafuvarozott. Kiszálltam a kocsiból a kapunk előtt és ott elfolyt a magzatvíz. Ahá, most már legalább tudom, az milyen. Mondtam a rokonnak, hogy elfolyt a víz… Aszongya, akkor siessünk (kint álltunk a kapuban még mindig). Mondom neki, hogy én most bemegyek és kicsit lefekszem. Itt viszonylag durva szavakkal illette a mentális állapotomat, de én elmagyaráztam, hogy le kell feküdnöm, mert ha előreesik a köldökzsinór és csak utána jön a gyerek feje, akkor oxigénhiányos lesz. Sógor majdnem elájult. Azt mondta, szarik ő mindenre, azt csinálja, amit mondok, csak valami legyen már, mert ő szívrohamot kap.

Bementünk, összeszedtük a cuccot, feküdtem pár percet, Apa is kisántikált a kocsihoz és elvonultunk szülni. Este fél tízre értünk be a kórházba, na addigra már nem volt őszinte a mosolyom. Rohadtul fájt. Csak azért tartottam ki, mert tudtam, hogy mindjárt kapom a gerincest, ami most biztos használni is fog.

Fenti igényemet a szülésznő hangosan kiröhögte, és értésemre adta, hogy elfolyt a magzatvíz, 4 ujjnyira tágultam, negyedik gyerek… Nemhogy gerincesre, hanem még egy jó kis beöntésre se lesz itt idő. Hát, totál kiakadtam, hogy nekem megint meg kell szülnöm egy gyereket csak így, minden csillapítás nélkül. Felajánlotta a kéjgázt. Mikor megláttam, hogy miről van szó, közöltem, nincs az a pénz, hogy hülyét csináljak magamból és azt a vackot az arcomra szorítsam. A szülésznő somolygott és mondta, hogy nemsokára meggondolom magam úgyis.

Igaza lett. 10 perc múlva úgy szorítottam a maszkot az arcomra, mintha az életem múlt volna rajta. És mivel Apát a harmadik szülés nem hozta nagy izgalomba, volt képe fényképet csinálni rólam. Ezen utólag jót vihogtunk.

Megérkezett a doki is, épp időben. Még okoskodtak ott valamit, hogy szétszedik az ágyat, meg tegyem fel a lábam, de hát ki a franc tud ilyesmivel foglalkozni ilyenkor? Ordítottam egy nagyot, hogy ne barkácsoljon itt alattam, valaki fogja meg a lábam, mert én most nyomni fogok. És lőn. A doki szót fogadott, így sikerült elkapni a lányomat, aki a második nyomásra meg is született. Ha még ácsolgatnak ott az ágyon, akkor nem is tudom, hova pottyant volna.

Elvitték, lemérték: 56 cm, 3650 gr. Öntőforma. Most már biztos. Megtudakoltam, hogy milyen nap van. Kedd. 0 óra 02-kor született.

Amíg őt rendbe tették, addig engem is, ami nem volt egy leányálom, úgyhogy ismét a maszkba kapaszkodtam. Jó cucc az, néha most is eszembe jut egy-egy húzósabb nap végén, hogy szívesen szívogatnám…

És végre teljesült az álmom: együtt voltam három napig a babával. Isteni jó volt. Nem sárgult be, nem lett sűrű a vére. Velem volt végig, csak a születése után melegítették a csecsemőosztályon néhány órát. Életem legszebb emlékeinek egyike. Kétágyas kórteremben voltam, de szerencsére két napig egyedül, úgyhogy teljesen kiélveztem, hogy kettesben lehetünk.

A 4-es számú versenyző ma már egy cserfes hároméves. Énekel, tapsol, gyönyörű a szókincse, éli a bölcsisek izgalmas életét. Még jövök egy szültörivel, úgyhogy ne menjetek sehova! Abban a részben derül ki, hogy fáj-e, ha áttoljuk a lábunkon a fűnyírót…

Zsé

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?