31. hét
Az első hét, amikor végre tényleg itthon voltam, és nem mentem se dolgozni, se képzésre, se nyaralni! Már nagyon vártam rá, hogy egy kicsit pihenhessek napközben is, amikor a lányunk bölcsiben van. Kellett is, mert a pihenéssel együtt az első keményedések is megérkeztek, így egyáltalán nem bántam, hogy nyugodtan ledőlhetek és pihenhetek amellett, hogy a lakás takarításának is nekiálltam.
A keményedések mellett a baba mozgása is volt, hogy fájdalmat okozott. Az előző terhességnél nem emlékszem, hogy a mocorgása meg a rúgásai ennyire fájtak volna, itt volt, hogy szabályosan felkiáltottam, amikor hirtelen egy ütést, rúgást éreztem az alsó fertályomon, ami kedvelt helye neki. Más meséli, hogy neki a lélegzetvétel esik nehezére, esetleg refluxa van, nekem az alsó felem szenvedi meg a baba mocorgását, emiatt elég sűrűn kell mosdóba járnom.
A leggyakoribb kérdés, amit kaptam a héten, az persze az volt, hogy hogyan bírom ezt a hőséget. A kellemes nyaralásos 25 fokból ugyanis a 35 fokos szaunába értünk haza, és csütörtökig ezt a sivatagi időjárást kellett „élveznünk”. Szerintem nem viseltem rosszabbul, mint ahogy nem-terhesen viseltem volna. A legidegesítőbb a folytonos bokadagadás, illetve az izzadás volt, hogy folyamatosan folyt rólam a víz. Meg persze az alvás okozott nehézségeket, most már egyhuzamban nem is bírom végigaludni az éjszakát, muszáj legalább egyszer kijárnom a mosdóba. De pár hete kaptam kölcsön egy szoptatóspárnát, és azzal most elég kényelmesen el tudok helyezkedni. Mondjuk valaki beszélhetne a babával, hogy a tudósok meg a könyvek szerint a bal oldalamon lenne célszerű aludnom az ideális vérellátás miatt, mert valahányszor balra fordulok, a baba mindig erőteljes rúgásokkal jelzi, hogy neki nem igazán nyerő ez a pozíció. Érdekes, hogy az előző terhességemnél is fennállt ugyanez a probléma, a lányom se értette meg, hogy érdeke lenne a bal oldalon fekvés. Úgy látszik, nekem már csak ilyen gyermekeim vannak, vagy ők úgy helyezkednek el odabent úgy, hogy inkább jobb oldalamon fekve kényelmes nekik.
A héten voltam védőnőnél meg dokinál is, szerencsére a súlyom, a vérnyomásom, méhszájam teljesen rendben van, hozom a szokásost. Rákérdeztem a dokinál a szülésre, hogy akkor hogyan is leszünk ezzel a császárral, mire számítsak. Elmondta, hogy mivel csak a kitolási szak okozhat nálam gondot, ezért semmi akadálya annak, hogy legyen vajúdás a műtét előtt most is. Vagyis császárra készüljek a végén, de ne programozott császárra. Kivárjuk a betöltött 40 hetet, adunk esélyt a babának, hogy meginduljon magától, ha 41. hétig nem indul el, akkor indítunk, de hasonlóan, mint az első szülésemnél, vagyis oxitocin, vajúdás, tágulás, aztán műtő.
Kicsit vegyesek az érzelmeim. Egyfelől ezt már ismerem, tudom, hogyan zajlik, nem lesz ismeretlen terep. Az nem zavar engem, hogy császár lesz a vége annak ellenére, hogy előtte vajúdok, mert ezt már lerendeztem magamban, ezt dobta nekem a gép, a lényeg, hogy a baba is és én is épségben túlessünk rajta, a lényeg úgyis utána jön. Még az sem feltétlenül rossz, hogy vajúdok előtte, mert hiszem, hogy ez segít az én testemnek és a babának is, hogy felkészüljünk az elválásra és az utána következő regenerációra (bár a fájdalmat persze szívesen megspórolnám).
Ami miatt kicsit csalódott vagyok, az az, hogy nincs végső határidő, amikor tudnám, hogy na, maximum idáig kell kibírnom. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik az egész, de az előző szülésem és terhességem legrosszabb része az volt, hogy 10 nappal túlhordtam a babát és még így is indítani kellett. Hogy nem indult meg magától a szülés. Pedig bábakoktél kivételével szinte minden praktikát bevetettem már, illetve beszéltem is a lányomhoz, hogy ideje lenne már kibújni, anya nagyon szeretné, eléggé kifejlődött ő már ahhoz, hogy itt kint éljen. De valamiért az én lányom nem akart kibújni, lehet túl jó dolga volt ott benn. Mindenesetre ez volt a legrosszabb és bár tudom az eszemmel, hogy nem az én hibám, valahol mégis bénának tartottam és tartom magam amiatt, hogy nem volt képes magától beindulni a szülés. Szóval most leginkább annak drukkolok, hogy induljon meg magától a dolog! Szeretném átélni azt, ahogy vagy elfolyik a magzatvíz, vagy olyan fájásaim vannak, amikkel izgatottan elindulunk a kórházba, azzal a felkiáltással, hogy szülünk!
Mindegy, a legfőbb dolog, hogy épségben túl legyünk rajta. Eddig azt hittem, nem izgulok túlzottan a vége miatt, de a héten kicsit előjött a pánik, hogy úristen, mennyi minden történhet még velünk akkor is, ha vigyázok magamra. De igyekszem a pánikomat visszaszorítani, és arra koncentrálni, hogy a szülést nem úszom meg, ez a gyerek vagy így, vagy úgy, de valahogy ki fog most már jönni belőlem, hiszen nem maradhat így a hasamban. Az első terhességemnél is megvolt ez az enyhe pánik, ami a végére elmúlt, mert már annyira untam az egészet és olyan elegem volt, hogy már csak arra tudtam gondolni, hogy legyen vége, hadd láthassam végre a lányunkat! Most néha érzem azt, hogy lehetne már vége, a bő két hónap, ami vissza van, még nagyon hosszú, kezdek lassulni, bálnásodni, szívesen tartanám már a pici babát a karomban, máskor meg úgy vagyok, hogy jó, hogy még van két hónapom felkészülni lélekben arra, hogy a napjaim megint egy pici babáról fognak szólni.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
