Halloween. Évek óta próbálom megtalálni a hozzá fűződő kapcsolatom, eddig sikertelenül. Először 5 éve konfrontálódtam ezzel a szokással, amikor az első Halloween estémet töltöttem el itt. Azelőtt csak az amerikai filmekből ismertem. Istenem, boldog tudatlanság!
Nem értettem, a férjem aznap miért vált át rejtőzködő üzemmódba. Ahogy közeledett az este, úgy lett nálunk is egyre sötétebb, csukta be az ajtókat, az üvegajtóra még egy pokrócot is felrakott, hogy a világosság legkisebb foszlánya se juthasson ki a nagyszobából. Senki nem tudhatja, hogy itthon vagyunk. Kiröhögtem. Hát mi lehet ennyire borzasztó pár jelmezbe öltözött gyerekben?
Egyszer csak folyamatos csöngetés, dörömbölés, üvöltözés kezdődött – és tartott órákon át, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Mégis eltelt az este, gondoltam, ennyi volt. Nagyot tévedtem! Reggel idegesen takarítottuk az „ünneplés” (őrjöngés?) maradványait (tojás és valami ragacsos cuccba áztatott papír az ajtón, szemét, cukros-csokis papír a gangon). Szomszédék majdnem sírva fakadtak. Sajnáltam őket. Mi „vezekeltünk”, ők tényleg reggel jöttek haza – Halloween partyban jártak. Ez így ment évről évre. Aztán elköltöztünk. Tavaly a rejtőzködés, csinnadratta maradt, a jobb környékkel az egy személyre jutó romeltakarítás mértéke jelentősen csökkent.
Mivel nagyon sok gyerek van a háztömbben, idén úgy döntöttem, taktikát váltok. No, az elveimet ugyan nem adtam fel, viszont kedvesen nyitogattam négyszázhuszonnyolcszor az ajtót és daráltam az előre bemagolt, udvarias, ámde visszautasító szövegem. Nem volt könnyű nyugodtnak és kedvesnek maradni, mert szerencsétlen kutyánk rosszul viselte a folyamatos csöngetést. Tiszta hisztérika volt, nem értette, miért nem jön be senki, hiszen CSÖNGETTEK!? Néha hálás is voltam, mert annyira vinnyogott-ugatott, hogy mire az ajtóhoz értem, a gyerkőcök megfutamodtak.
Egész jó hangulatban telt az este, büszke voltam magamra, hogy odaálltam a véleményemhez, amivel már szinte elérni láttam a nyugodt estéket Október 31-én (is). Sajnos nem sokáig. Úgy 9-10 óra között nem átallottam kint cigizni a kertben (pfúj, tudom…). Anyuka 3 gyerekkel átkiabált a kerítésen, hogy van-e számukra valamim (a legkisebb még csak totyogott, amit még nehezebbé tett a 2 kg ruha és overál, amibe be volt öltöztetve). Ismételtem kedvesen a jól bevált szöveget, még mosolyogtam is hozzá (annyira édes volt a Michelin-baba). Na, sértődötten, morogva odaböffentette, hogy hát akkor leszek szíves jövőre készülni, mert különben lesz „keserű“. Köpni-nyelni nem tudtam. Elmentükben hallottam, ahogy a nagyobbak kérdezgetik, hogy most akkor meg kell-e engem büntetni, ill. miért nem büntettek meg. Persze minden frappáns válasz csak 5 perc után jutott eszembe, amikor már úgyis mindegy volt és már messze jártak…
Ez az egész elgondolkodtatott. Próbáltam, próbálom megérteni, mi értelme van ennek az import-marketing-hagyománynak. A szülők nagy részének fogalma sincs, milyen ünnepből eredeztetik a Halloweent, aminek persze ehhez a majomkodáshoz semmi köze, hogy a töklámpás répából jön, stb. A másik bajom egyes családok felfogása, a gyerekek viselkedése… Tényleg azt kell átadni ezzel a szokással egy (kis)gyereknek, hogy ha nem kap meg valahol valamit, azt meg kell torolnia? Inkább bosszúságot okoztak, mint kárt, de elgondolkodtam… Ha nagyobbak lesznek, felgyújtják a lábtörlőt, beverik az ablakot? Akkor ha „jót akarunk”, kötelező nekünk is Halloweent „ünnepelni”? Miért nekünk kell magyarázkodni vagy rejtőzködni? Miért kell édességet adnom olyan gyerekeknek, akiket soha életemben nem láttam? A másik oldalról megközelítve a kérdést… Normális dolog, hogy a szülők kíséret nélkül engedik el a gyerekeket vadidegen emberekhez édességért?
Netalántán túlságosan komolyan venném ezt az egészet?
Lehet, hogy rosszul kellene éreznem magam, amiért nem veszek részt ebben a “vidámságban”. Lehet, hogy táblát kéne akasztanom a nyakamba “Nem érdekel a Halloween”. Lehet, hogy az ajtóra kéne táblát akasztanom “Jelmezbe öltözött gyerekek kíméljenek”. Lehet, hogy el kéne utaznunk Október 31-ére minden évben. De hová?
Hol nem ér utol a Halloween?
Még tartom magam. Gondolom, ha majd az első poronty a „veszélyeztetett korba” lép, elegendő nyúzás után majd beadjuk a derekunk…
Pupäk
