Meni három gyerekkel készül Budapestre, és ahogy korábban ígérte, beszámol egyrészt az útról és az út előtti készülődés menetéről, aztán pedig a hazai élményekről. Íme az útinapló első része, talán más útra készülőknek is tanulságos lesz.
Listák. Listák a fejemben, a táskámban lévő noteszben, egy külön füzetben itthon, egy mágneses felírón a hűtőszekrény ajtaján. És persze a telefonomban is egymás után csipognak az emlékeztetők. Biztosítás. Taxis cégek telefonszámát kiírni. Állatkerti nyitva tartást kimásolni. Útleveleket összekészíteni. Elmenni a kölcsön bőröndökért. Kitalálni, hogy és mint. Ugyanis utazunk. Két év után újra Budapest felé vesszük az irányt. Eredeti tervek szerint csak én és a három gyerek jött volna, de a sok évközbeni külföldi munkának meglett a jutalma, éljenek a mérföldek és a British Airways.
De az odautat és az első négy napot mégis egyedül kell megoldanom. Ez mondjuk nem frusztrál annyira, inkább az összepakolás és megszervezés terheli le az idegrendszeremet. Az elmúlt évek alatt – szerintem – sokat javultam, képes vagyok egészen komoly dolgokat átadni másoknak, apámnak, férjemnek, hogy találja ki, szervezze meg helyettem. De egy majd' három hetes külföldi tartózkodás bőven ellát mindannyiunkat feladattal.
Első körben az odautazást kell túlélni. A gépünk hajnali öt óra negyvenkor indul. Némileg alternatívan kezelve a biztonsági előírásokat, hajnali háromkor legkésőbb el kell indulnunk a reptérre. De még célszerűbb lenne addigra odaérni. Ehhez fel kell ébrednem kb. kettőkor. Zuhany, kávé, öltözés, cuccok addigra már a kocsiban lesznek. Fél háromkor ébreszteni kell a nagyokat, vagy sikerül felpörögniük attól, hogy végre indulunk, vagy fel se fognak ébredni, és kézben kell lecipelni őket. A biztonság kedvéért ruhában fogom letenni őket aludni. Utána jön majd a kicsi, aki viszont valószínűleg éhesen fog ébredni, de legalább tuti vissza fog aludni a kocsiban.
A reptérrel kapcsolatban ki kell találnom, hogy milyen ruha lesz az ideális mindannyiunknak (futottam már bele baromi melegbe a gépen, és többször is majd megfagytam), plusz váltóruha. A kicsinek a szokásos túlélőfelszerelés. Ennivaló mindenkinek, szendvicsek, innivaló, gyümölcs. Lehetőleg úgy, hogy ne kobozzák el. Játékok. Nekem könyv? Muhaha, a két nagy mellettem, a legkisebb a kezemben, hát nagyon meglepődnék, ha lenne időm olvasni. Meg szabad kezem. Na, ezt hagyjuk. Táskát viszont gondosan kell válogatni, mert a babakocsit tudom egy kézzel tolni, a másikkal tudok húzni egy bőröndöt, de a harmadik csomagot már a nem tudom hány literes túrahátizsákba kell pakolnom. Plusz kézipoggyász. Plusz a két nagy, remélem, a reptéren már magukhoz fognak térni, mert esélytelen, hogy cipeljem őket. Érdekes látvány leszünk.
Miért kell ennyi cucc? Hát ez jó kérdés. A válasz is jó. Megyünk három hétre, van három gyerekem. Ebből egy mindenhova felmászik, bemászik. Egy, aki baromi szétszórt, és három és fél éves kora ellenére sem tud úgy meginni egy bögre kakaót, hogy ne legyen tiszta dzsuva. És a harmadik meg egyéves, ezt nem kell ragoznom. Az időjárás sem segít sokat, már ma el kell kezdenem kipakolni a ruháikat, hogy legyen időm kitalálni, hogy mi kell. Vajon mennyire fognak fázni 20 fokban a gyerekek?
Elég lesz egy vékony kardigán, vagy vinni kell rendes pulóvert is? Zárt cipő? Zoknik? Te jó ég, van ezeknek egyáltalán őszi ruhájuk, amit még nem nőttek ki? Utoljára május elején volt a lányomon harisnya, na, az tuti nincs már, ami jó rá. De hadilábon állok a fiamnak farmerrel, zárt cipővel is. Még a kicsi van a legjobb helyzetben, csak elő kell bányásznom a bátyja ruháiból a következő csomagot. Az én ruháimat hagyjuk, nem vagyok egy bonyolult típus, és a hideget is jobban bírom.
Játékot nem viszek, az unokatesó szívesen kölcsönöz. Azért egy pár mese DVD, kedvenc mesekönyv, rajzfüzet kell. Ja, és a lányomnak baba, mert azzal egy nyolc éves minimacsó nem tud kisegíteni minket. És kaja. Igen kaja. Ebbe most nem mászom bele, más földi halandó ezt megússza, de mivel mi kósert eszünk csak (a gyerekek is), ezért pár dolgot vinni kell. Nagyon sok mindent meg lehet vásárolni Budapesten is – hogy milyen áron, az más kérdés –, de van, amit sokkal egyszerűbb innen vinni. Kávé, kakaó, levespor, Nutella, rágcsálnivalók. Ha vendégségbe megyünk, akkor vinnem kell előre csomagolt kóser sütit, hogy azt is tálalják fel, a gyerekekkel szerintünk igy korrekt, ne maradjanak sütemény nélkül. És persze a kicsinek tápszer. Az is két jó nagy doboz. Cumisüveg. Kiskanál. Kedvenc játék. Textilpelus.
Oké, akkor a csomagolás megvan. Kiságyat, autós ülést, etetőszéket már szerveztem, a lakásban fog várni. A balatoni nyaralás is ki van találva, le van foglalva, már csak azt kell eldönteni, hogy vonattal vagy autóval menjünk-e le. Meg vissza, négy nappal később. Listát írtam azokról, akiket nem akarunk vagy tudunk kihagyni. Ez ismerős ugye, hogy vannak olyan rokonok, akik halálra sértődnek, ha az amúgy is rövid és kicentizett nyaralásodból nem szánsz rájuk időt? De mit tegyünk, két éve nem voltunk, szerintem a következő két évben sem fogunk menni, tényleg vannak olyanok, akikhez be kell ugrani, nincs mese. Egy ugrás Dunakeszi, egy ugrás Rákospalota, egy ugrás ide, egy ugrás oda. És közben az Állatkert, a Csodák Palotája, egy kirándulás valahol a közelben jó lenne, ha beleférne. De ha senki nem lesz beteg, akkor bele fog férni.
Jó lenne valahogy átlépni a következő három napot. Milliónyi gondolat száguld a fejemben, okoskodok, szervezkedek, és közben igyekszem nagyon megtalálni az arany középutat. Hogy ne legyen minden agyonszabályozva, legyen spontaneitás, hogy le tudjak ülni reggeli közben a gyerekekkel, közösen kitalálni, hogy mit csináljunk aznap. De közben legyen meg nálam a szükséges telefonszám, hogy nyitva van-e, tudjam, hogy mennyi a belépő, hogy ne ott csalódjunk. És ne maradjon ki se barát, se rokon. Hát majd meglátjuk, mennyire fog sikerülni. A szerencsés érkezés és az első pár nap után megírom majd. Majd felírom valamelyik listára, hogy ne felejtsem el.
Meni
