Nos, hát itt vagyunk, mögöttem az utazás és az első négy nap. Mérföldkőnek nem nevezhetem, még nyaralási félidőnek sem, mert több mint tíz nap van még a visszaútig.  Mégis most van itt az ideje a következő beszámolónak, mert holnap este megérkezik utánunk a férjem (aki eredetileg nem is jött volna, aztán jött volna, de csak az utolsó pár napra, és végül majdnem az egész vakáció alatt velünk lesz), és ezzel a napi rutinunk változni fog. Természetesen pozitív irányba, hiszen hiába kaptam jókora ízelítőt évközben abból, hogy milyen „szuper” dolog három kicsivel egyedül maradni napokra, azért arra semmi nem készített fel, hogy milyen egyedül maradni egy számukra idegen környezetben. Mert ez egyfelől nagyon jó, másfelől meg kihívásokkal teli, de haladjunk sorban.

Tehát az utazás. A csomagok száma végül öt lett, de ebből kettő a gyerekek mini kézipoggyásza volt, a harmadik meg az én hátizsákom. Ezeken kívül lett egy nagy, gurulós bőröndünk és egy nem tudom hány kilós túrahátizsákunk. A kettő együtt 30 kg volt, de mivel egészen a csomag feladásáig kikísért minket a férjem, és a budapesti reptéren pedig rögtön a tranzitkijárat után várt az airport minibusz, ezért ez nem jelentett problémát. A babakocsit szintén gépbe szállásig illetve gépbe szállástól használtam, szóval ezzel sem volt gond. Tulajdonképpen semmivel nem volt gond. A nagyok az izgalomtól azonnal magukhoz tértek hajnali kettőkor, és egészen a felszállásig megállás nélkül pörögtek, de pont annyira meg voltak illetődve, hogy azért kezelhetőek legyenek. A kicsi meg a biztonsági kapunál ébredt fel igazán, és csendben nézelődött szintén a felszállásig. Ebből következik, hogy a felszállás utáni első órám csendben és nyugalomban telt.

Aztán sajnos mindhárman felébredtek, és kezdetét vette a pisitúra. Leghátulra szólt a jegyem, szépen odasétáltunk, kezemben a legkisebbel. Az aktuális nagyobb egyedül bement, én az ajtóban álltam. Törlés szakaszban az éppen arra járó stewardess kezébe nyomtam a kicsit, kézmosás után visszakönyörögtem (nem szívesen adták, nagy csábító a kispasi). Mondjuk amikor úgy hívtam oda a helyünkhöz a stewardesst, hogy lécci, nézzél már rájuk, amíg pisilek, és meglátta, hogy három arcocska fordul felé, szépen sorban bekötve a székekbe (a picinél persze ez csak jelképes bekötést jelent, mert semmilyen babarögzítő cuccot nem kaptam, csak felszálláshoz olyan kis kör alakú miniövet, amit a sajátomhoz kell rögzíteni, de utazás közben nem használható semmire), akkor azért nyelt egy nagyot a csaj, de becsületére váljon, nagyon kedves volt. És megoldotta a dolgot, legalábbis három sértetlen gyereket kaptam vissza. Utána jött a reggeli, és a dolgok itt kezdtek kritikussá válni, főleg mivel ez egy Sziget-járat volt. Ez kb. felszállás után tíz perccel leesett, ugyanis tele volt a gép nagyon extravagáns ruházatú, mindenfajta viccesen ijesztő kinézetű fiatalok csoportjaival. Előttünk is három, különböző rikító színűre festett hajú huszonéves pasi ült, és nem nagyon vették jó néven, hogy hangosak a gyerekek. De azért túléltük ezt is, leszállás után pedig rögtön kellemes csalódás volt az airport minibusz, ahol kedvesek, türelmesek és segítőkészek voltak, és még három autósülést is bepakoltak a kisbuszukba. Kereken kilenc órával indulás után már meg is érkeztünk.

Ja, az úticél anyósomék lakása volt, ami eléggé nagy, és eléggé jól felszerelt ahhoz, hogy speciális igényeinket kielégítse, és még kényelmesen be is férünk. Szintén az ő jóvoltukból autóm is van, igaz nagyon szűkösen volt elég négyünknek is, a férjemmel együtt pedig buktuk a dolgot, de szerencsére a gyerekek imádnak tömegközlekedni, és nagyjából mindenki elérhető távolságban van. Első délután rögtön le is zavartam a bevásárlást (dobtam egy hátast a magyar áraktól, én valahol 2005 körül elvesztettem a fonalat, és még sékelre átváltva is durva dolgokba botlottam), és még a nővéremmel is találkoztam két év után.

Másnap reggel kezdődött az első számú programsorozat: mindazon barátok és helyszínek meglátogatása, akiket a férjem nem ismer, illetve akiket nem kíván mélyebben megismerni. Így találkoztam a saját családom távolabbi tagjai közül néhánnyal (köztük a másik „ufó” három gyerekessel) és barátnőkkel. Metróztunk, buszoztunk, troliztunk, vettünk cipőt, ennivalót, konvertert a laptophoz (hurrá, eddig úgy tűnik, csak ezt hagytam otthon), voltunk a Lágymányosi öbölben kétszer is, a Belvárosban, a Városligetben és az Állatkertben. És voltunk rengeteg órát különböző játszótereken, amelyekkel sem én, sem a gyerekek nem tudunk betelni. Még a leginkább szegényes és piszkos játszóterek is abszolút mennyországot jelentették a hazai felhozatalhoz képest, végre a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy mégis jó valamire az uniós szabvány és az EU támogatási rendszere. A gyerekek teljesen el vannak ámulva a városon, életükben még nem voltak ekkora városban, és soha nem láttak ennyi és ilyen házat, autót, buszt, villamost, embert. Viccesen furcsa volt elmagyarázni nekik, hogy a troli se nem villamos, se nem busz, a földalatti és a metró az nem pontosan ugyanaz, hogy a Duna nem folyik be az alagútba (remélem) és több híd is van, ami összeköti a két városrészt, ami nem két különböző város és pláne nem két különböző ország.

Gyakorlatilag minden kora reggeltől késő délutánig megyünk, reggeli kukoricapehely itthon, utána ebéd valahol, többnyire egy padon, uzsonna szintén, és végül vacsora és fürdés előtt közvetlenül esik be hullafáradt seregünk az ajtón. Jól vagyunk. Legközelebb majd írok arról is, hogy nekem milyen érzés volt visszajönni ide, ahol felnőttem. Hogy az első napokban folyamatosan az járt a fejemben, hogy vajon valaha vissza bírnék-e jönni? Hogy mi lenne az, amit gond nélkül, és mi lenne az, amit kínkeservesen vagy még úgysem bírnék megszokni. Hogy eltévedtem a saját kerületemben, hogy nem tudom egy csomó helynek a nevét (mondjuk per pillanat ezzel gondolom, nem vagyok egyedül, de én a régi nevüket is elfelejtettem). Hogy milyen érzés újra rájönni, hogy ez a város gyönyörű. Hogy milyen érzés látni a gyerekeim arcát, amikor rácsodálkoznak valamire, ami nekem a gyökereim része, és mint ilyen, mélyen a múltamba kapaszkodva sziklasziklárd támasz, nekik meg csak valami, ami vicces, furcsa, idegen. De jól vagyunk. Pihenünk. És ez a lényeg.

 

Meni