Most inkább segítséget, tanácsot kérnék a sokat tapasztalt szülő/anyukatársaimtól.

Bence kisfiunk négyéves. Kétévesen elkezdte a bölcsit, amit véleményem szerint sosem szokott meg. Egy évet járt. Minden áldott reggel nyafogás, hiszti, hogy ő nem szeretne menni. Bíztunk benne, hogy majd az óvoda meghozza a változást, megtörik a jég. Hát nem.

Lassan másfél éve jár, de sajnos itt is ugyanaz a helyzet. Már otthon kezdi a nyűglődést, hogy ő nem szeret oviba járni, maradjunk otthon. Hétfőn reggel már azt kérdezi, hogy mikor lesz hétvége, mikor maradunk otthon. Megy az egyezkedés, hogy ebéd után hozzuk el őt (ami lehetetlenség, mert mi is és a nagyszülők is dolgoznak). Mit tudnánk tenni annak érdekében, hogy a reggeli nyafogások elmaradjanak?

Amit csak lehet – az ésszerűség határain belül – megengednek a gyerekeknek a nevelők is. Alvókát, kis játékot vihetnek be az oviba (ami egy kicsit otthoni érzetet biztosít nekik). Sajnos az óvónők sem egyformán kezelik a helyzetet. Van, aki „bünteti”, szankcionálja ezt a viselkedést nála (kiküldi a csoportból, stb.) és van olyan, aki próbálja lekötni őt, eltereli a figyelmét. Talán az utóbbi, amelyik valamilyen szinten eredményhez vezet és lecsillapodik.

Az érzelmi ráhatáson már túl vagyunk. Próbáltuk észérvekkel meggyőzni őt, hogy ha nem hagyja abba ezt a viselkedést, akkor semelyik gyerek nem fog vele játszani; az óvó néniket is magára bosszantja; elküldik másik óvodába idegenek közé, stb. Minden, amit csak el lehet képzelni. Rongyosra beszéltük a szánkat – eredménytelenül. A szülők már kezdik elég rossz szemmel nézni Bence viselkedését és gondolom, otthon ezt szépen el is magyarázzák a lurkóknak.

Az az igazság, hogy elég ragaszkodó kisfiú. Nyilván ez nevelés kérdése is. Testvére (még) nincs, ezért ő van/volt a középpontban, mindig foglalkozott vele valaki. Mostanában például semmit sem hajlandó nélkülem csinálni. Még az apja sem elég neki. Én kellek. És csak én. Sem a mama, sem apa, senki sem jó.

Megmondom őszintén, eléggé el vagyunk most már keseredve. Attól tartunk, hogy valóban meg fognak kérni minket, hogy keressünk neki másik óvodát. Ami azért legyünk őszinték, senkinek sem lenne jó. Végső elkeseredésemben már az is megfordult a fejemben, hogy szakember segítségét kérem. Bár mind a párom, mind anyósom (aki pedagógus) lebeszélt róla, hogy ebben a korban nem tudnak vele mit kezdeni.

Nem tudom, hogy volt-e már valaki hasonló helyzetben közületek. Nagyon megköszönném, ha megosztanátok a tapasztalatotokat velem, mi volt az a helyzet, ami eredményre vezetett.

V.