Pár nappal ezelőtt, az esti rutin levezénylése után jóleső érzéssel punnyadtam le a tv elé. (Mivel az olvasóközönséggel már rég lefutottuk azokat a köröket, hogy mé’ nem olvasol, a tv öl, butít és nyomorba dönt, nem is kérek elnézést, nem próbálom magyarázni, hogy mennyire fáradt voltam, mert minek.) Egy sorozatot lőttem be magamnak, a Law and Order egyik régi epizódját.
Nem sok sorozatot nézek, de azt a pár kedvencet bármikor szívesen, és akár ezeréves részeket is. Ismétléseket futtató csatornából meg itt sincs hiány.


A történetet akár ti is láthattátok Magyarországon, de álljon itt a tömör váz, ami végül ennek a posztnak a dilemma-magja: egy 16 éves vidéki lány terhes lesz, a szülők pedig úgy döntenek, hogy akkor fel is út, le is út, de legalábbis húzzon el New Yorkba, amíg a baba megszületik, nehogy az egész falu ezen a szégyenen csámcsogjon.
A lány gyilkosság áldozata lesz, a szülők összetörten ülnek a nyomozókkal szemben. Tragédia, önvád, válasz nélküli kérdések és a nagy talány: hol van a baba?


Az ügyet felderítik, a gyilkos kézre kerül. Halvány heppiend, hogy az újszülöttet is megtalálják, s a film végén átnyújtják a nagyszülőknek, akik mérhetetlen gyengédséggel és persze könnyes szemmel veszik karjukba az unokájukat... Azt a kisgyereket, akinek a megszületéséről tudni sem akartak. Aki miatt a saját gyermeküket képesek voltak megtagadni.


És akkor nekem itt volt egy nanemárbazmeg-pillanatom. Hogy mi van? Megkapják a kisbabát? És ők nevelhetik fel? Ők, akik csúfosan megbuktak gyereknevelésből?
Hiszen kirakták az utcára a 16 éves gyermeküket! Ez minimum gondatlan veszélyeztetés vagy valami hasonló, majd a jogászok előráncigálják a megfelelő paragrafust. Igenis a törvény járjon el az ilyen szülő ellen, a 16 éves még fiatalkorú, a szülő kötelessége óvni, nevelni, testi/szellemi táplálékot biztosítani számára, satöbbi. Bármit is tesz az a gyerek.


Aztán első döbbenetem után belegondoltam, hogy azért mégiscsak jobb lesz a babának a viszonylag fiatal nagyszülőkkel felnőni, mint árvaház meg rendszer meg nevelőszülők, bizonytalanság...
És végül is nem elvetemült szülőkről beszélünk, hiszen, mint kiderült, a lányuk boldog volt gyermekként, a szülők büszkék voltak rá, megadtak neki mindent, csak hát ez a terhesség-dolog, na ez egy big no-no volt a szemükben.
Ja, ha belegondolok, a saját anyám „csak az ne történjen vele”-listáján is eléggé a top ötben volt az a tétel, hogy csak nehogy fiatalon teherbe essen (igaz, nem a "falu szégyene"-dolog miatt, hanem hogy nekem ne kelljen átélni az ezzel járó terhet félig gyerekfejjel).


Aztán megint reagáltam saját magamra - én már csak így szoktam vitatkozni velem - hogy most mi van, mi a nippért mentegetem őket? Tíz perce még le akartam csukatni mindkettőt.
Fosol, mi? - mondom magamnak. Hogy te is elszúrod, neked is lesz hülye húzásod, amiből talán nagy baj lesz, amiért aztán sosem tudsz majd magadnak megbocsátani...
Ám jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy mit tehetne a gyermekem, ami miatt én őt megtagadjam.
Igaz, talán a hatévesek melletti perspektívából még nem is lehet.