Kisfiam, aki azóta már nem is olyan pici, mert már kilencéves, Budapesten született. Első szülés volt, majdnem 20 órát vajúdtam vele. Aztán a kórházban, miután 6-7 ujjnyinál megállt a tágulás, következett a kínlódás. A magzatvíz elment, nem volt mit tenni, várni kellett. Sajnos nem ihattam egy pohár vizet sem, és azt hittem, belehalok a fájdalomba.

Amikor végre sikerült eléggé kitágulni, azt mondta a szülész, hogy most már jöhet a baba, szülhetünk, ha nyomni kell, nyomjak csak. Nem éreztem semmit, nem volt nyomásingerem, aztán nyomtam, de úgy, hogy az orromból ömlött a vér. A doki gátat metszett, aztán a könyökével segített kinyomni belőlem a gyereket.

Iszonyatosan fájt, többször elájultam közben, és mindenféle pillanatnyi álmom volt. Úgy néztem ki szülés után, mint akin átment egy vonat. A szemem fehérje a „helytelen fejre nyomástól” vérben volt, a mellem alatt csupa kék folt voltam. A burkot is úgy húzták ki belőlem. Nem voltam elkeseredve, mert az első szülésnél azt hittem, ezt másképp nem is lehetett volna.

Kilenc év múlva, 35 évesen, ismét babát vártam, tervezett baba volt. A terhességem alatt itt, Angliában (itt élünk az új párommal és a kisfiammal négy éve) nőgyógyász nem látott, nem vizsgált meg, mert itt ezt nem kell, csak ha valami gond van. Ultrahang csak kettő volt, az egyik 12, a másik 20 hetesen, aztán kész. Amikor 27 hetesen a védőnő/szülésznő egy centivel a hasamat méregette, hogy megnézze, mekkora a baba, teljesen meg voltam rémülve, hogy mi vár rám. Szerencsére nem volt gond. A terhességem normális, problémamentes volt. Fölajánlották, hogy szülhetek otthon, ha akarok, a szülésznő kijön hozzám, de az első szülés emlékei miatt nem mertem.

Tíz nappal a kiírt dátum előtt megjött az első fájás, azt hittem, csak jósló. Egy óra múlva a következő, ami – ahogy a nagykönyv is írja – jó 40 másodpercig tartott, akkor tudtam, hogy szülni fogok. A kórházban, ami egy másik városban van, kb. 25 perc kocsikázásra tőlünk, azt mondták, hogy csak akkor menjek be, ha a fájások ötpercesek, mert ha korábban megyek be, hazaküldenek. Az első fájás este 11-kor jött, a második éjfélkor, de utána negyed egykor még egy, és utána 10-15 percesek voltak úgy másfél órán keresztül, aztán rögtön ötpercesek. Hívtam a kórházat, de akkor már alig bírtam beszélni, a párom kommunikált velük. Azt mondák, ha úgy érzem, bemehetek, ha elég sűrűek a fájások.

Vártam még egy félórát és elindultunk, de már akkor nem öt-, hanem kétpercenként jöttek a fájások. Mire a kórházhoz értünk, egyfolytában fájt, azt hittem, be sem tudok menni. Egy fiatal, olyan 25 év körüli kis hölgy segített a szülőszobába menni (a legjobb barátnőm végig mellettem volt és fogta a kezem, a párom nem mert bejönni), felsegítettek a szülőágyra. Na, ekkor éreztem, hogy nagyvécéznem kell, és amikor a szülésznő megvizsgált, kiderült, hogy tízujjnyi a tágulás, ha érzem, hogy jön, csak nyomjak.

Öt perce voltam a kórházban. Négy tolófájás kb. 10 perc alatt, és a pici kislányom megszületett hajnal 4.45-kor. Még aznap hazaengedtek a kórházból, a kisfiam, mikor hazajött az iskolából, a kishúgával már vártuk.

Pár különbséget leírnék a két szülés között. Az első nagyon fájt, mint mondják, ez természetes. A második valahogy sokkal könnyebb volt, minden percét éreztem, szinte mintha én irányítottam volna. A fiammal beöntés, borotválás, gátmetszés, varrás, hét nap a kórházban, nyelv felvágása háromnaposan, sárgulás négynaposan. Pici lányommal gátmetszés semmi, borotválás semmi, de idő sem lett volna rá. Hálás vagyok, mert mindketten egészségesek, boldog vagyok, hogy vannak nekem, de a születésük két külön történet.

Picur