A Börtönkönyv – ahogy a címlapon is olvasható – kulturális antropológia a rácsok mögött. Amikor nem a rácsok mögött van, akkor például kimegy az antropológus egy érdekes, istenháta mögötti faluba, és megfigyeli, hogyan élnek, esznek, alszanak, barátkoznak, dolgoznak, ünnepelnek az ottani emberek. Nos hát a Börtönkönyv is pont erről szól, csak falu helyett a börtönök mindennapjairól. Ítélkezés nélkül. Mert itt most nem fontos, hogy ki mit követett el. Csak az, hogy hogyan él.Hogyan éli túl.
Amire a legkevésbé számítottam, amikor a könyvet a kezembe vettem, hogy olyan részekre akadok, amelyek a saját életemről szólnak. Miért pont úgy viselkedtem, mikor döntöttem jól vagy rosszul életemben. Íme.
Férfi és nő szerepe a közös háztartásban
Nem panaszkodhatok a terhek elosztására, ami a saját házasságomat illeti. Mégis sokszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon miért van az, hogy akármennyit mosogat vagy takarít a férjem, mégsem vagyunk “egyenlők”, ha a háztartásról van szó? A Börtönkönyv egyik fejezete a női börtönökben kialakult nemi szerepválasztással foglalkozik. A “fiús lányok” nem valódi homoszexuálisok, hanem olyan nők, akik férfiszerepet választanak, fiús hajviseletet, ruházatot hordanak, férfinevet választanak, és akár a fizikai erőszakot is tudatosan alkalmazzák. Általában van egy párjuk, egy nőies nő, és kettejük közt megtörténik a hagyományos férfi-női szerepfelosztás. A nő főz, mos kettejükre stb. Előfordul azonban, hogy a fiús lány magára mos, és ő is besegít a közös teendőkben. Amitől egyértelmű, hogy ő a férfi a kapcsolatban: a fiús lány dönt arról, hogy mekkora szerepet vállal a közös teendőkben. Visszaugorva a civil életre: a férfi dönt arról, hogy mennyit segít.
Te döntöd el, mit eszel és hogyan néz ki a lakótered
Két fejezetben is visszaköszön: alapvető emberi igény, hogy eldöntsük, mit együnk, hogyan lakjunk. Úgy tűnik, nincs az a luxusbörtön és az a kiváló koszt, ami ne váltaná ki az ellenállást a fogvatartottakból: folyamatosan próbálják átalakítani, személyre szabni környezetüket és megváltoztatni, “uralni” az ételüket, akár a szabályok kisebb megszegése árán is. Amikor a gyerekek kicsik voltak, gyakran segített a család: néha eljöttek takarítani, rendet rakni, ennivalót pedig hosszú ideig kaptunk tőlük. Én azonban elég furán viselkedtem. Egy-egy takarítás után dühösen álltam neki pakolni. Az ételekből pedig vagy nem ettem, vagy “feljavítottam” azokat.
Pedig mikor én magam kértem “komatálat” azoktól a nőktől, akikkel baba-mama klubba együtt jártam, jóízűen ettem mindenki főztjét. A könyv alapján jöttem rá, miért. Mert a rokoni segítség a lelkem legmélyén a szabadságom korlátozását jelenetette számomra. Még akkor is, ha ez egyiküknek sem állt szándékában.
Az időt tagolni kell, hogy a nehéz időszakot túléld
Meglepett a könyv egyik állítása, miszerint a büntetés hossza és annak elviselhetősége nincs közvetlen kapcsolatban egymással. Vannak olyan rabok, akik egészen rövid időt is képtelenek elviselni (és például öngyilkosságot is megkísérelnek), mások egészen hosszú időt képesek ép ésszel, tudatosan eltölteni. Ehhez szükségük van az idő tudatos tagolására. Rendszeres tevékenységeket találnak ki maguknak, készülnek eseményekre, változtatnak szokásokon, új dolgokat próbálnak ki, kapcsolatokat építenek stb. Az az elítélt, aki csak várja, hogy valahogy elteljen az idő, elviselhetetlennek érzi a jelent. Majdnem megőrül tőle.
Hasonló cipőben jártam már én is. Otthon lenni pici babával. Igen: a gyerekvállalás önkéntes dolog, de mikor benne vagy már nyakig, nincs más választásod, akár “bejön” az élethelyzet, akár nehéz. Végig kell csinálnod. Ezért hasonlít a börtönszituációra. Meg azért, mert pont úgy, mint a börtönben, lehet minden egyes nap őrjítően egyforma. És élheted meg az adott napot, percet – pláne, ha a gyerek ordít, te kimerült vagy és ötleted sincs, hogy mit tegyél – hogy ennek soha nem lesz vége és belebolondulsz. (Pedig csak három év letöltendőre ítéltek, ugye-ugye?)
Nos így utólag jöttem rá, hogy miért tett annyira jót, ha halálosan fáradtan is inkább elmentem a gyerkőccel vásárolni. Vagy vendégségbe egy ismerőshöz. Vagy miért használt, hogy a kimerültség ellenére nekiálltam tanulni valamit, vagy akár cikket írni. Mert feloldotta az egyhangúságot. Mert tagolta az időt. Volt mire várni, volt előtte-utána, és nem csak a jelen kibírhatatlanul nyomasztó súlya.
AMK
Fiáth Titanilla: Börtönkönyv, Háttér Kiadó, Budapest, 2012
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
