Mindenkinek van egy olyan szakasz az életében, amikor hős szeretne lenni. Ezt aztán a többség kinövi, racionális számításból, félelemből, anyagi elképzelések miatt, vagy egyszerűen csak megváltozik. Vannak olyanok, akik viszont valóban hősökké lesznek, és adott esetben a családi életüket is úgy alakítják ki, hogy a hivatás áll az első helyen. A tűzoltós-rendőrös-katonás filmek tele vannak magányos John McLane-ekkel, akik vagy nem is mernek tartós párkapcsolatot kialakítani, vagy már túl vannak a váláson. A stressz, a lehetetlen időbeosztás, a családot háttérbe szorító felelősségtudat nem éppen ideális egy család számára, főleg akkor nem, amikor a barátnőnek, feleségnek is van hivatása, és ráadásul kisgyerekek is vannak a képben. Mégis sok olyan család van, ahol sikerül áthidalni a problémákat, és működtetni mind a párkapcsolatot, mind a családi életet. Ehhez azonban az kell, hogy ne csak a férfi legyen hős, hanem bizony a nő is, és meghozza a maga áldozatait a férj foglalkozásának érdekében. Az alábbi dupla interjúval egy olyan családot szeretnék bemutatni, ahol mindez sikerült, még úgy is, hogy nem mindenről gondolkoznak azonos módon. Következik D, a tűzoltó, és Cs, a tűzoltó-feleség.

D, a tűzoltó, aki 18 évesen választott hivatást:

M: Ha jól tudom, a családban többen is tűzoltók. A motiváció közös, vagy egészen más okokból lettetek többen is tűzoltók?
D: Az öcsém is tűzoltó lett. A motiváció nagyrészt közös: izgalmas, látványos munka, biztos fizetés, korengedményes nyugdíj, valamint nem utolsó sorban az emberek megbecsülésének, tiszteletének kivívása, az érzés, hogy valakinek segítettünk.

M: Mióta dolgozol tűzoltóként? 

D: Egy vidéki nagyvárosban vagyok hivatásos állományban 1998 óta. 18 évesen kezdtem, egyből az iskola után. Nem ez volt az álom, mert gyerekként kamionsofőr, később katona szerettem volna lenni. De amint tűzoltó lettem, egyből tudtam, hogy ezt nekem találták ki, ez az én utam.

M: Nehéz volt a felvételi eljárás?

D: A felvétel már akkor is nehéz volt. 13-ból 3-an feleltünk meg a fizikai felmérőn. Az alapkiképzés nem volt nehéz, viszont 18 évesen nehéz volt megszokni a kötöttségeket és a parancsuralmi rendszert.

M: Tudomásom szerint nők Magyarországon nem lehetnek tűzoltók. Szerinted magát a kiképzést kibírná egy átlagosnál sportosabb, erősen motivált nő?

D: Magyarországon a hivatásos tűzoltóságokon nem lehetnek a vonulós állomány tagjai nők, létesítményi tűzoltók azonban igen. A kiképzést természetesen az átlagos fizikai képességekkel rendelkező nők is meg tudnák csinálni.

M: Maradva a női témánál, szerinted mennyire reális elképzelés, hogy tegyék nyitottá a tűzoltó szakmát a nők számára?

D: Egyáltalán nem irreális feminista elképzelés, mert a munka szinte minden területén tudnának érvényesülni a nők.  

M: Mit gondolsz arról az jelenségről, hogy vegyes csoportban megváltozik a csoportdinamika, pl. a férfiak közötti rivalizálás jellemzőbbé válik, míg a férfiakkal együtt dolgozó nőkben háttérbe szorul pl. a domináns szerep, ami amúgy alkalmassá tenné őket a vezetésre?

D: Vegyes csoportokban biztosan nagyobb lenne a versengés és a rivalizálás is. Szerintem ez a munka rovására menne, de ha idővel megszokottá válna a helyzet, akkor ez normalizálódna.

M: A képzés során kaptatok felkészítést a pszichikai megterhelésre is, vagy ezzel csak később szembesültél? Neked mi segít megküzdeni a stresszel, ami a munkáddal jár?

D: Magyarországon a pszichikai felkészítés nagyon kezdetleges. Egy látogatás a patológián, egy boncolás megtekintése, és aki bírja, az jöhet. Idővel jön rá az ember, hogy bírja-e hosszútávon vagy sem. A stressz feldolgozásában a család tud segíteni a legjobban. Valamint a nagyon durva ügyekről heteken át beszélgetünk a bajtársakkal.

M: A tűzoltók egy nagy család. Egyetértesz ezzel a megállapítással? Vagy azért ennél árnyaltabb a helyzet?

D: Valóban egy nagy család vagyunk, de ezt azért tovább lehet bontani országokra, városokra, csoportokra, csoporton belüli szorosabb barátságokra. Ja, és persze nem mindegy, hogy 8 órás, vagy vonulós. Azért megvan, hogy kivel "vegyülünk" és kivel nem.

M: A feleségeknek, gyerekeknek mennyire törvényszerű ebbe a tűzoltó családba való betagozódása, részvétele? Mi van akkor, ha valaki nem szeretne aktívan részt venni a munkán kívüli programokban?

D: Egymás családtagjait többnyire ismerjük, de van, aki teljesen "elzárja" a családját a munkatársaktól. Családi rendezvényeket egyaránt szervez a vezetőség és mi magunk is. Természetesen az előbbi általában egy kicsit erőltetett.

M: Van két pici fiatok. Úgy tudom, nekik nem mindig könnyű elfogadni, hogy sokat vagy távol. Ha nagyobbak lesznek, ez talán könnyebben érthető lesz nekik, de addig van valami speciális technikád, amivel könnyebbé teszed ezeket az időszakokat?

D: Minden harmadik napon 24 óra (és igen, az eseteleges extra távolléteket. Pl.: árvíz) távollétet a feleségemnek a legnehezebb elfogadni, mert mindent egyedül kell megoldania otthon. Valószínűleg már megszokta, hiszen így ismert meg, a gyerekek pedig már ebbe a rendszerbe születtek bele. Nekem sokkal egyszerűbb, mert barátok közt töltöm el ezt az időt. Speciális technikám nincs és lehet, hogy nem is kell, mert a gyerekek így szokják meg. Lehet, hogy az lenne furcsa, ha minden nap otthon lennék.

M: A gyerekek mennyit tudnak arról, hogy milyen megterhelő ez a munka? Számukra látható a hivatásod árnyas oldala, vagy igyekeztek ettől megóvni őket?

D: A gyerekek még kicsik, így nem látják a munkám hátrányát. Ha fáradtan megyek haza, akkor is megpróbálok "normálisan" viselkedni, ugyanúgy játszani, programokra menni, mintha szabadnap után lennék. Természetesen a durva esetekről fogalmuk sincs és nem is beszélünk róluk előttük. Komoly sérülésem szerencsére még nem történt, így erről nem kellett magyarázkodni.

M: Én hiszek abban, hogy minden tűzoltó hős, és eszerint nevelem a gyerekeimet is. Mégis megijednék az első pillanatban, ha azzal állnának elém, hogy ők tűzoltók lesznek. Te mit gondolsz erről? Számítasz rá, hogy a fiúk eléd állnak majd egy napon? Mit fogsz nekik mondani?

D: Szerintem is minden vonulós tűzoltó hős. Számítok arra, hogy a fiaink tűzoltók lesznek, és végtelenül büszke leszek rájuk. Természetesen ez akkor is így lesz, ha más szakmát választanak. Nem fogom félteni őket, mert ha nekem megy, akkor nekik is. Talán egy apa nem is félti annyira a gyerekeit, mint egy anya. Így, hogy ez a munkám, pláne nem. Anyám minket is nagyon félt, de apám biztos benne, hogy tudunk magunkra vigyázni.

Most pedig ugyanazokról a kérdésekről a feleség, Cs. nyilatkozik, aki "civilben" gyógypedagógus.

M: Hány évesen ismerkedtetek meg a férjeddel? Ő már akkor is tűzoltó volt?
Cs: Ő 27, én 26 éves voltam. Igen, akkor már javában „öreg” tűzoltó volt, de ez nem számított se pro, se kontra. Nem ezért mondtam igent az „interjúra”. Sőt! El kell mondjam, hogy a megismerkedésünk előtt évekkel álltam egyszer a buszmegállóban, ahol elrobogott egy szirénázó tűzoltóautó (lehet, hogy éppen vele), amiben a srácok éppen öltözködtek, rángatták magukra a felszerelést, tehát éppen vonultak százzal és eszembe is jutott, hogy csak tűzoltó férjet ne! Aggódhatnék állandóan.

M: Mennyit tudtál arról, hogy ez mivel jár (munkarend, életmód, veszélyek, lelki megpróbáltatások)?

Cs: A veszélyekkel pont annyira voltam kezdetben tisztában, mint bárki más, akinek eddig nem volt dolga tűzoltóval. Tudtam, hogy veszélyes, tudtam, hogy nincs hétvége és ünnepnap, tudtam, hogy elég kötött életet eredményez a munkarend. A lelki megpróbáltatásokról szintén csak annyi elképzelés volt, hogy hű, milyen nehéz lehet, ezt feldolgozni! Fel lehet-e egyáltalán?

M: A családod, a szüleid nem féltettek attól, hogy tűzoltó-feleség legyél?

Cs: Nem, nem merült fel semmi ilyen. Egyetlen érdekes eset volt édes jó anyám részéről, amikor sírva hívtam fel, hogy ki tudja, mennyi időre és hova mennek árvízhez most azonnal és te jó ég most mi lesz? Akkor volt egyéves a nagyobbik fiunk. Erre anyum higgadtan válaszolt: „Tudtad, hogy tűzoltóhoz mész feleségül és ez esetenként ezzel jár.” Nagyon rosszul esett a részvétlensége, rá is csaptam a telefont. Majd kibőgtem magam és rájöttem, hogy igen, ez ezzel jár.

M: Mit gondolsz arról, hogy ma Magyarországon vonulós tűzoltó nem lehet nő?

Cs: Ezen nem gondolkodtam el eddig. Bár azt gondolom, hogy ha nagyon rágyúrnék én is alkalmas lennék rá, ennek ellenére nem vállalkoznék rá. Annyi mindent látnak, amit szerintem egy nőnek sokkal nehezebb lenne feldolgoznia.

M: Eljátszva a gondolattal, azt könnyebb elfogadni vajon, hogy az apa tűzoltó, mintha az anya (vagy az anya is) az?

Cs: Ide leginkább a férjemet tudnám idézni, miszerint a gyerekek amiben felnőnek, azt szokják meg, az lesz nekik természetes. Gondolom, ha kezdettől látnák az anyjukat szolgálatba menni, akkor az lenne természetes nekik. Kevés dolog (sőt szerintem nincs olyan, kivéve csecsemő esetén a szoptatás) van, amit egy apa ne tudna megoldani a gyerekek körül, amíg mondjuk az anya szolgálatban lenne.

M: Ismered a férjedet és a testvérét, és nyilván jó pár barátot a szolgálati csoportból. Mit gondolsz, hogyan hatna rájuk, ha nő kerülne a csapatba?

Cs.: Hm… lenne ám felfordulás! Nagy lenne a versengés, rivalizálás. A feleségek/barátnők reakcióiról nem is beszélve! Lenne azonban olyan is bőven, aki teljesen elzárkózna a dologtól mondván ez egy férfias hivatás. Nem meglepő módon vannak köztük nagyon rossz értelemben véve „klasszikus”, hímsoviniszta pasik.

M: Általánosságban mit gondolsz a férjed munkájáról?

Cs: Nagyon büszke vagyok rá és a bajtársaira. Tisztelem a családjaikat, akik mellettük, mögöttük állnak mindig, minden helyzetben. Szeretem az érzést, hogy tudom, mennyi embernek/emberen segítenek nap mint nap. Szeretem, ahogy elismerően bólogatnak, ha megtudják, hogy tűzoltó. Nem szeretem, hogy nincs hétvégénk csak háromhetente. Nem szeretem, hogy Szenteste december 23-án volt már évek óta. Nem szeretem, hogy nagy szervezkedést igényelnek a szabadságok kiíratásai, hogy a szolgálatot ne érintse a távolléte. Nem szeretem, hogy a társadalmi megbecsülést leszámítva – amiből kenyér nem lesz az asztalon – a megbecsültségük igen alacsony. Nem tartom fair dolognak a korengedményes nyugdíj megvonását tőlük. Valamint még egy jó csomó dolgot, amiről nem beszélhetnek/beszélhetünk.

M: Hogy állsz hozzá a "tűzoltó családba" való betagozódáshoz?

Cs: Nagyon tetszett az első perctől kezdve, hogy nem csak bajtársak, hanem barátok is egy-egy csoporton belül. Sok összejövetelt szerveznek, amiben a legtöbben aktívan részt vesznek. Szoktak igazi pasis összejöveteleket is tartani, pl. motorozás. És nem utolsó sorban néhányan feleségek is összejárunk csajos esték keretében kb. kéthavonta. Feleségek/barátnők között is alakultak ki barátságok, ezt bizton állíthatom. Valamint alkalmanként – ha minden együtt áll – családi nyaralásokat is össze szoktunk hozni, ami 3-4 családot is jelenthet akár (egyre nagyobb gyereklétszám mellett). Hogyan fogadtak a feleségek? A baráti körben csak egy „öregebb” tűzoltó-feleség van, mivel a többi srác „kopaszabb” a férjemnél, így a barátnők és feleségek is később jöttek, mint ahogy a mi kapcsolatunk alakult. Mondhatni én vagyok a főkolompos köztük, ha bulit kell szervezni.

M: Mi a legnehezebb kihívás a mindennapokban? Megszervezni az életet a különleges munkarendben, vagy elviselni a gyerekek akut apahiányát (és természetesen az akut férj-hiányt), vagy az aggódást elviselni?

Cs: Első helyen a mai napig az aggódás áll. Érte. Az apahiányt különleges programokkal – amik csak ilyenkor vannak – igyekszem enyhíteni, valamint azért a nap végén valahogy szinte mindig úgy alakul, hogy egy puszira beugrunk. Férjhiány enyhítése? Sehogy. Tudomásul veszem, hogy az a 24 óra így kell, hogy teljen. Mondjuk a két gyerek mellett nem sok idő van keseregni. Gyakran kapom magam azon, hogy felhívnám legszívesebben, de a gyerekekkel kapcsolatos vészhelyzeteket leszámítva (néha még akkor sem) nem hívom, csak a szokásos esti időpontban. A kapcsolatunk elején nyávogtam, hogy már megint mennie kell. „Már megint szolgálat?” Erre az ő romantikus válasza az volt, hogy lehet, hogy lesz még olyan idő, amikor azt kérdezem, hogy „Miért nincs ma is szolgálat?”. Jelzem, eddig nem volt még erre példa.

M: Azokon a napokon, amikor a férjed dolgozik, gyakorlatilag egyedülálló anya vagy. Van aki segít neked rendszeresen megoldani ezeket a helyzeteket?

Cs: Szerencsére az ő szülei és az én anyukám is a közelünkben élnek, tehát van segítségem. Mondjuk mindhárom nagyszülő dolgozik, így napközben azért többé-kevésbé egyedül oldom meg a dolgokat, de ha nagyon extrém szituáció állna elő (volt már ilyen), akkor azért a nagyszülők ugranának így vagy úgy.

M: A saját munkáddal, karriereddel hogyan tudod ezt az életmódot összeegyeztetni?

Cs: Nem okoz komolyabb nehézséget annál, mintha pl. irodában dolgozna a férjem. Sőt, így, ebben a beosztásban (24 óra szolgálat, 48 óra szabadidő) elvileg (ha valóban szabadidővel telne a két nap) könnyebben megszervezhetőek egyes dolgok, mint amikor az apa reggeltől estig dolgozik. Mondjuk a gyerekeket nem ő viszi oviba, mert vagy korábban indul el, vagy később ér haza, mint kellene, azonban az én munkaidőm elviekben pont úgy kezdődik, hogy őket szépen sorban „leadhassam”. Délután ugyanígy.

M: Hozzá lehet szokni idővel az állandó stresszhez?

Cs: Nem. Én nem tudok hozzászokni és nem tudok nem összerezzenni. Mondom, extra parázós vagyok. Pechemre szinte bármerre mennek a városban, ide hallatszik a sziréna. Még nagyobb pechemre meg tudom különböztetni az ő szirénájukat a rendőrautóétól és a mentőautóétól. Szóval az agyam egy hátsó sarkában a 24 óra „Nem lesz semmi baj, nem lehet semmi baj!”-ból áll.

M: Van két pici fiatok. Férjed azt mondta, hogy nagyon szeretné, hogy tűzoltók legyenek es nagyon büszke lesz rájuk. Te mit gondolsz erről?

Cs: Elsőre mindig azt mondom, hogy csak a holttestemen át! Nem szeretném, de meg nem akadályoznám őket ebben, mint ahogy abban sem akadályoznám, hogy pl. agysebészek, bányászok, fodrászok, vagy például patkoló kovácsok legyenek. Nem fogom irányítani őket. Remélhetőleg nem fogják úgy érezni, hogy bármit is rájuk erőltetek/erőltetünk ezzel kapcsolatban. Természetesen ésszerű keretek között – mint minden szülő – azért terelgetni fogom őket a tehetségük és az áhított szakma piacképessége szerint. De a végső döntés az övék lesz.

M: A férjed szerint ha tűzoltók lesznek, nem fogja félteni őket, mert ha neki megy, a fiúknak is menni fog. Mit gondolsz erről?

Cs: Nem fogja félteni őket? Ő, aki lesápad, ha el/leesik valamelyik gyereke? Ha pedig vér is folyik belőlük, akkor egyenesen sokkot kap. Valamint aggódik, hogy az oviban tuti vigyáznak-e rájuk? Szerinted fogja félteni őket?

Meni