Tegnap jelent meg egy poszt, amelyben arról írt a szerző, hogy elvált három gyerekkel, és milyen kilátásai lehetnek az életében. Sokan sokféleképpen reagáltatok. Szeretném megosztani a tapasztalataimat arról, hogy én hogyan éltem meg és túl ugyanezt a helyzetet.
Én sokkal tovább kitartottam, mint a cikkíró: a gyerekeim 9, 12 és 14 évesek voltak, amikor léptem. Lehetett volna korábban is, de addigra lett meg az erőm és az elhatározásom. Teljesen mindegy ma már, hogy mi volt az ok, de hasonlóan az előző posztolóhoz, nálunk is nekem kellett kimondani a végét. A volt férjemnek soha nem lett volna hozzá bátorsága. Valóban igaz, hogy a döntésig vezető út a legnehezebb, maga a pokol, teljes érzelmi kitaszítottság és bizonytalanság. A döntés után könnyebb lelkileg, nehezebb a mindennapokban. Kellett segítség nekem is, szülők, a testvérem és a legjobb barátnőm húztak hálót körém. Szerencsére anyagilag is megálltam a lábamon, pedig a volt férjem nem fizet tartásdíjat. Eljárások tucatjait indítottam a négy év alatt és semmi. Ebből is lehetne cikket írni. No comment. Mindeközben ő is jól él, nincsenek anyagi gondjai, csak van más, amire költse a pénzét.
A mindennapokban az volt a legnehezebb, hogy mindenhol nekem kellett ott lennem. Egyszerre voltak a szülői értekezletek, edzések, zeneiskola, stb. És mindent meg kellett oldani: az autón a téli gumi cseréjét ugyanúgy, mint a számlák befizetését, a főzést, a mosást, stb. Illetve mellette nem keveset dolgozni, mivel ebből élünk meg. Darálós helyzet egyértelműen.
A láthatások kb. egy évig mentek rendesen, így voltak szabad hétvégéim. Bevallom, ekkor elutaztam: barátokhoz, más városba, koncertre. Ki kellett mozdulnom, mert úgy éreztem, megfulladok. Ezek az alkalmak életmentők voltak. És akadt „útitárs” is, akivel ki lehetett kapcsolódni erre a pár napra. Emellett próbáltam a háztartást célszerűsíteni, rendbe tettem a kertet, és vallásos lévén lelkigyakorlatra is elmentem. Van egy kedves pszichológus barátnőm, nála is ültem párszor, és nem bántam meg. Mindegyik lehetőség segített, továbblendített, erőt adott.
Számomra ebből visszagondolva az jön le, hogy kellettek az impulzusok, nem lehet beállni anyarobot üzemmódra, és amilyen gyorsan csak lehet, ki kell lépni a mártírszerepből is. Tudomásul kell venni, hogy ez az én életem: van három gyönyörű és egészséges gyerekem, megélünk, és erre büszkének kell lenni.
Persze a gyerekeim nőttek, a láthatások, és a kapcsolat az apjukkal –több okból – teljesen megszűnt. Ebben a szegmensben sajnos nem sikertörténet az enyém sem. De nyugodt és kiegyensúlyozott gyerekek, a kamaszkor botlásaival együtt.
És ezen a ponton folytatódik az én történetem. Picikét, lassanként tudtam foglalkozni magammal is. Két éve abbahagytam a dohányzást, a fiam edzései idejét kihasználva elkezdtem a terepfutást,l emerészkedtem a konditerembe is....
Aztán megismertem életem jelenlegi párját, akivel augusztus óta házastársak vagyunk. Nagy kavalkádban élünk a gyerekekkel, de mindenki elfogadja a másikat és nincs feszültség. Ezt valószínű az anyatermészet is díjazta, mert 46 évesen babát várok, és a férjemmel minden nap hálát adunk a sorsnak, hogy ez megtörténhetett. Nem vagyunk fiatalok, de bizakodunk, hogy minden rendben lesz a picivel. A kamaszaim és a férjem felnőtt gyerekei elragadtatással várják a baba érkezését. Egy biztos: bébiszitterre nem kell fizetnem majd.
É.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
