„Tápszerzavar”
Hamarosan újabb problémával szembesültem. A nyolcadik héten ugyanis egyszer csak, amikor éppen a lefejt anyatejet adtam a cumisüvegből, a gyerekem olyan dolgot produkált, amit addig még nem: néhány korty után felsírt és elhúzta a fejét. Az újabb kínálásra megint mohón kapkodott az üveg szája felé, rávetette magát, falni kezdte… majd megint felsírt, és a nyelvével kitolta az üveg száját. Ezt aztán még eljátszottuk párszor. Először nem voltam biztos benne, hogy mi az ok. A későbbiekben viszont többször előfordult ugyanez – és mindig csak az anyatejnél… Gyanakodtunk mindenre, és próbáltunk mindent: adta a férjem, adtam én, adtuk melegebben, hidegebben, másik cumisüvegből – de sehogy sem volt jó. A végső bizonyosságot az adta, amikor az egyik ilyen esetnél kevertem egy adag tápszert egy ugyanolyan cumisüvegben, és azt adtuk oda a gyereknek az anyatej helyett: nos, azt bezzeg szünet nélkül döntötte magába. Ezzel megszületett a diagnózis: nem akarja már többé a lefejt anyatejet meginni.
Ami még érdekesebbé tette a dolgot, az az, hogy ugyanakkor viszont rendületlenül szopott. Ugyanazt az anyatejet, ami a cumisüvegből nem kellett neki, a mellemből vígan és lelkesen itta, amíg csak jött. Nem értettem. Kerestem az interneten, hogy ez miféle jelenség. Mindenhol csak azt találtam, hogy olyan van, hogy az anyatejes babák nem hajlandók tápszert enni. De fordítva… erről nem találtam semmit. Nem hallott ilyenről a védőnő sem, az ismerősök sem, senki sem. A cumizavarról olvastam épp eleget, de arról senki sehol nem tett említést, hogy „tápszerzavar” is létezik. Ott álltam megfürödve: mire nagy erőfeszítések árán sikerült valami kevés anyatejet kicsikarnom magamból, a gyerekemnek nem kell.
Persze nem akartam belenyugodni, hogy így végezzük. Összeszorított foggal és könnyes szemmel próbáltam rávenni, hogy megigya. De csak arra jutottunk, hogy torkaszakadtából bömbölt szegényke, miközben tartottam az ordító szájában a cumisüveget. És közben megint borzasztóan sajnáltam őt, hogy újfent miattam kell itt kínlódnia. Kézenfekvő megoldásként próbáltuk az anyatejet keverni a tápszerrel. Először fele-fele, majd egyharmad-kétharmad arányban. Nos, így is megérezte, és nem akarta meginni. Ha meg mégis iszogatta ímmel-ámmal, akkor mindig azon drukkoltam, hogy csak megigya az egészet, nehogy ki kelljen önteni azt a maradékot, amiben benne van a keservesen, 24 órán át gyűjtögetett anyatej.
Adódhat a kérdés, hogy ha szopni szopott, viszont a lefejt tejet nem akarta meginni, akkor miért nem hagytam fel a fejéssel, és hagytam, hogy csak szopjon. Egyrészt azért, mert féltem, hogy ha kevesebbet fejek, elapad az a kevéske tejem is, ami van. Ő ugye már csak napi 4-5-ször evett, én viszont 8-9-szer fejtem: minden etetés után, minden két etetés között, és éjszaka is. Másrészt a szoptatások után még maradék 10-20 ml-eket fejtem le.
Végül kínomban erre is kitaláltam egy „remek” módszert: egy cumisüvegben tápszer, egy másikban pedig az anyatej. Az anyatejeset adom neki először, amibe szegény fiam gyanútlanul belekortyol. Issza, issza, majd rájön, hogy nem ízlik neki: sírásra görbül a kis szája. Ekkor gyorsan kicserélem a két üveget. Boldogan kap a cumi után, és megnyugodva kortyolgatja a tápszert. Amíg hagyom. Mert amint egy kis szünetet tart, megint cserélek gyorsan, és így megint iszik jó pár kortyot, mire rájön, hogy ez a „rossz ízű”. Ez a módszer többé-kevésbé működőképesnek bizonyult – még ha eléggé nyögvenyelős, és nem is túl szép. Mindenesetre erősen megfogadtam, hogy később soha semmit nem fogok a gyerekbe tömni, amit nem akar megenni.
Szerencsére azért nem fajul minden etetés ilyen cirkusszá. Ha úgy lenne, akkor nyilván levonnám a konzekvenciát, és nem erőltetném értelmetlenül a dolgot. De csak időnként lángol fel ez az anyatejutálat. Teljesen érthetetlen, hogy mikor, és miért pont akkor, mert semmi rendszer nincs az előfordulásában. Van, hogy egy-két-három napig nem nagyon kell neki az anyatej, aztán egy-két hétig meg probléma nélkül megissza minden etetésnél. Aztán van olyan is, hogy ugyanabból az adagból reggel nem kell neki, este meg igen – vagy fordítva. Néha a nemtetszése nagyon erős (amikor dühösen sír), néha pedig csak annyiban nyilvánul meg, hogy lassan, komótosan kortyolgatja, kevésbé lelkesen, mint a tápszert.
Egy utolsó kísérlet
A tizedik hétre azért nagyjából megszoktam, és megtanultam együtt élni ezzel az anyatejundorral is. Ekkor vettem elő a tarsolyomból azt a „csodaszert”, amelyet addig idő hiányában nem tudtam kipróbálni. Ez pedig az akupunktúra volt egy hagyományos, kínai orvosnál. Egyáltalán nem hiszek az ilyesmiben, de egy megbízható anya ajánlotta nekem, akit jól ismerek, és aki maga is hasonló cipőben járt az első gyermeke születésekor, mint most én. Azóta két gyereke is van már, és a másodiknál – már készülve a tejhiányra – járt akupunktúrás kezelésekre, és akkor sokkal több teje is lett. Én ugyan kételkedtem benne, hogy az akupunktúra miatt, inkább arra gyanakodtam, hogy azért, mert a második gyereknél – állítólag – már könnyebben jön a tej. (Hallottam olyanról is, hogy valakinek az első gyereke tápszeres volt, a következő meg már anyatejes.) De ez nem gátolt meg abban, hogy én is kísérletezzek a dologgal. Mindent ki akartam próbálni.
Pedig ehhez már tényleg kellett az elszántság, mert ez a „mulatság” nemcsak borzasztó drága, hanem nagyon időrabló is. A kezelésekre való menetelem nagyjából így nézett ki: odahívtam a családból valakit, aki majd vigyáz a gyerekre, amíg nem vagyok otthon; majd összekészítettem előre a holmimat, felöltöztem indulásra készre, amikorra sejtettem, hogy a fiam megéhezik. Mikor valóban megéhezett, akkor megszoptattam, utána a gyerekőr kezébe nyomtam a kisfiút a cumisüveggel egyetemben, én pedig villámgyorsan lefejtem a maradék tejet, majd elstartoltam otthonról. Egy órát utaztam, bő egy órát töltöttem a kezelésen (beleszúrnak néhány tűt az emberbe, aztán hagyják tehetetlenül heverni valamennyi ideig – még akár alhattam is volna, de persze azt sosem tudtam ilyenkor), majd siettem haza.
Többnyire sikerült megjárni az utat két etetés között, de sajnos azért volt olyan is, hogy a gyerekem nem várt meg, hanem hamarabb megéhezett. Az pedig nem volt jó, mert nem akartam, hogy ha nem muszáj, kimaradjon egy szoptatás. Rögzüljön benne minél jobban, hogy előbb szoptatás van, és csak utána jön a cumisüveg. Nem akartam egy hajszálnyival sem elősegíteni egy esetleges cumizavart. Paradox módon így, hogy alig van tejem, még fontosabb, hogy időben hazaérjek etetésre, mintha csak anyatejes lenne a gyerekem.
Az akupunktúra mellett a hatás elősegítésére kaptam még borzalmas ízű gyógynövénygolyókat is, meg néhány olyan tanácsot, mint pl. hogy egyek sok meleg levest, de ne fogyasszak semmi hideget, no, meg itt is előjött a mellek masszírozása, annyi csavarral, hogy ne én csináljam magamnak, hanem kérjem meg a férjemet, mert ő erősebben tudja.
Eddig a terápia bemutatása, és most lássuk, hogy mire jutottam vele: rögtön az első alkalommal igen látványos volt az eredmény: az első kezelés után hazaérve rekordmennyiséget, 55 ml-t tudtam fejni! Azelőtt csak éjszaka sikerült ilyen „zsíros zsákmányra” szert tennem. Egy másik kezelés után pedig egy hajnali fejésnél egyéni világcsúcsot döntöttem: 95 ml jött le a két kis üvegcsébe! Gyönyörű eredmények voltak, de sajnos egy komoly hátulütője mégis volt a dolognak: ezek a tejhozamok csak ideig-óráig javultak fel, legkésőbb másnap estére visszaestek az eredeti szintre. Ezt tapasztalva hat kezelés után abba is hagytam az akupunktúrát: aránytalanul nagy pénzbeni és időbeni ráfordítást jelentene, ha a szoptatási időszak alatt hetente kétszer csinálnám ezt a procedúrát mindösszesen 50, de akár 100 ml plusz anyatej miatt is.
Pillanatnyi fellélegzés
Mire „kiszórakoztam” magam ezzel az akupunktúrával is, a fiam lassan három hónapos lett. A „tápszerzavara” nem szűnt meg, hanem hol jobban, hol kevésbé jött elő. Viszont a szoptatások után egyre kevesebbet tudtam már fejni. Néha nem jött semmi, néha meg csak 5 ml. Először persze megijedtem, hogy mi történt, nehogy az kevéske tej is elfogyjon, ami van. De a két etetés közötti fejés eredménye még mindig a szokásos volt, az éjjeli hozamról nem is beszélve, ebből azt a következtetést vontam le, hogy nagy baj nincs. Talán a három hónapos nagyfiú már olyan ügyes, hogy az utolsó cseppig ki tudja üríteni a „tárat”, ezért nincs már mit fejni utána.
Ebből a két dologból rögtön adódott, hogy akkor talán el lehetne már hagyni a fejést, és hagyni, hogy ő vegye magához közvetlenül az eredeti forrásból az anyatejet. Amúgy is nagyon vonzó volt ez az alternatíva, mert már egyre jobban sajnáltam az időt erre a rengeteg fejésre. A fiam gyönyörűen fejlődött, sokat mosolygott, sokat játszottunk, eljártunk mindenféle baba-mama programokra, nagyokat sétáltunk az őszi napsütésben, szóval már régen nem az első zaklatott heteket éltük. Persze így napközben az elmenetelek miatt kimaradt egy-egy fejés, ami miatt eleinte még heveny lelkiismeret-furdalásom volt, de ahogy az idő telt, egyre kevésbé érdekelt.
Arra gondoltam, hogy már egyébként is három hónapos a gyerek: az első, legfontosabb időszakon már túl vagyunk. Az első, nehéz hetekben még azt is alig reméltük, hogy eddig kitart majd az anyatej! Akkoriban sokszor hangzott el az a fohász, hogy csak az első negyedévet bekkeljük ki, utána meg már majd lesz valahogy.
Mikor mindezeket végiggondoltam, épp akkoriban a védőnő is meglátogatott, és ő is adta alám a lovat, hogy mostanra már úgyis beállt a tejtermelés, a helyemben ő abbahagyná már ezt az intenzív fejést. Így hát vettem egy nagy levegőt, és nagy bátran felhagytam a fejéssel. Na persze, azért nem teljesen. Az éjszakai menetek természetesen megmaradtak, és azért napközben is minden nap fejtem még egyet-kettőt, hogy ellenőrizzem, hogy biztosan teljesen kiüríti-e a melleket a kisfiam szoptatáskor, meg azért, hogy megnézzem, hogy jön-e még annyi tej, mint azelőtt. Ezt leszámítva viszont nagyon élveztem a hirtelen rám zúduló nagy szabadságot, pl. hogy amikor a gyermek elaludt negyven percre-egy órára, akkor ebből az időből már nem rögtön elment 25 perc fejésre. Vagy pedig amikor ébren volt, és nyűgösködött, nem kellett úgy fejnem, hogy ő ordítva sír mellettem, én pedig közben próbálom a lábammal ringatni, a szájammal meg énekelni-mondókázni-nyugtatni.
Nagy könnyebbség volt ez a változtatás, mondhatni fellélegeztem! Az új, békés időszakot csak a kezdődő fogzási tünetek zavarták meg kissé, és így akarva-akaratlan még egy utolsó utáni „kísérletet” bonyolítottunk le a kisfiammal. Mivel akkoriban sokat nyűgösködött, és a szoptatás volt az a módszer, amellyel születése óta mindig meg tudott nyugodni, akkor is, ha már semmi más nem működött, órákra-napokra befészkeltük magunkat a már jól megszokott helyünkre, a kanapé sarkába.
Gyakorlatilag megint szinte annyit szoptattam, mint újszülött korában. Egyáltalán nem bántam, mert amit annak idején a tanácsadónak mondtam, az igaz volt: szeretek szoptatni. Még így is, minden nehézség ellenére is. A fejést, mosogatást, az ezekre pazarolt időt, a pancsolástól örökké száraz kezemet, amiről egy időben már a bőr is lejött a nagy igénybevételtől, ezeket utálom. De a szoptatást nem. Az pihenés, relaxálás, örömteli együttlét. És ebben a fiam mindig partner volt: szívesen, lelkesen szopott, ha éhes volt, ha nem, ha jött tej, ha nem.
Most, hogy napközben már nem fejtem, az összes tejhez szopizással jutott hozzá (kivéve persze az éjszakai termést). Az elmélet szerint ugyebár ekkor a tejmennyiségnek (megint…) növekednie kellett volna az állandó szoptatás következtében. De a gyakorlatban én bizony semennyi növekedést nem észleltem ezúttal sem. Igaz, legalább csökkenni sem csökkent, és én már ennek is nagyon örültem.
Folyt. köv.
Augustina
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
