A tanácsadás és az első eredmények
Kéthetes volt a fiam aznap, amikor a szoptatási ambulanciára mentünk. A doktornő nagyon kedvesen és segítőkészen fogadott minket. Nem sajnálta az időt ránk, vagy két-három órát töltöttünk nála. Igyekezett alaposan feltérképezni a lehetséges problémákat. Kikérdezett mindenről: először a szülésről és a kórházban történtekről, az otthoni első napokról, majd olyanokról pl. hogy a nőrokonaim meddig tudtak szoptatni (anyám is csak kb. négy hónapig tudta a testvéremet és engem is); hogy szedtem-e fogamzásgátlót valamikor is; milyen betegségeim vannak; mennyit szoktam inni stb. stb. Megnézte a melleimet, aztán azt, hogy jól teszem-e a mellre a gyereket (igen), majd húzott egy gumikesztyűt, és az ujját a fiam szájába dugva megvizsgálta azt is, hogy a gyerek jól szopik-e. (Immár hivatalos szakvéleményünk is lett arról, hogy igen.)
A tanácsai nagyjából a következők voltak:
- Béreljünk egy kórházi mellszívót, szerezzünk be hozzá egy duplafejes szívókészletet, mert azzal sokkal hatékonyabb lesz a fejés. Lehetőség szerint naponta 10-12-szer, de minimum minden etetés után fejjek.
- Fogyasszak görögszénamagot.
- Használjam továbbra is a Szoptanítot a pótlás adására.
A fizikai alkalmatlanságot illető kérdésemet végül nem is tettem fel, mert a doktornő magától megemlítette, hogy a tejmirigyeket vizsgálni nem érdemes, mert a legújabb kutatások kimutatták, hogy a mennyiségük nincs egyenes arányban a tejtermeléssel.
Aztán a beszélgetés közben egyszer csak megkérdezte azt is, hogy örömet okoz-e nekem a szoptatás. Meghökkentem a kérdésen, de mondtam, hogy persze… Aztán elmagyarázta a kérdés eredőjét: ha a szoptatás csak szenvedést jelent, akkor nem kell erőltetni. Ez döntés kérdése, és a jó döntés nem feltétlenül a mindenáron való szoptatás. Ha úgy döntök, hogy elég volt, nem bírom tovább, mert csak kínlódás az egész, akkor nyugodtan hagyjam abba. A kis csecsemőt lehet szoptatás nélkül is szeretettel elárasztani, ölelni, babusgatni, dédelgetni, játszani vele. És ez az, ami igazán fontos.
Utána én kérdeztem tőle: tényleg van valós esélyem még így két hét elteltével is, hogy több tejem legyen? Bizonyára volt már sok hozzám hasonló páciense, velük milyen eredményt sikerült elérni? Biztató választ kaptam: igen, valóban lehet eredményt elérni. Annyi tej, amennyi a teljes szükségletet fedezni, valószínűleg nem lesz – ennek igen kicsi az esélye (de azért persze ez sincs kizárva). De napi 200-300 ml-re általában sikerülni szokott feltornázni. Ami pedig az időzítést illeti: az első hat hétben még bőven érdemes próbálkozni, ekkor áll be a tejtermelés.
A napi 200-300 ml az addigi kb. napi 40 ml-hez képest szinte hihetetlenül csodálatosan hangzott nekem… A hat hétből még hátralévő négy hét pedig nem tűnt olyan vészesen soknak. Végül is nem hónapokról van szó, csak kétszer annyiról, mint ami eddig már eltelt. Annyit még kibírok, akárhogy is… Így abban maradtunk, hogy megpróbálom. Nem lett volna nyugodt a lelkiismeretem, ha nem teszem meg. Így viszont, még ha nem is változik semmi, hat hét elteltével legalább lelkiismeret-furdalás nélkül adhatom fel; nem fog nyomasztani, hogy meg sem kíséreltem kihozni a helyzetből azt, amit lehet.
Két nap elteltével sikerült beszerezni a kórházi mellszívót egy duplafejes készlettel. (Volt olyan bolt, ahol nem is hallottak még ilyenről, és mindenáron az egyesre akartak rábeszélni.) Az első próba rögtön csodálatos eredménnyel járt: 30 ml-t tudtam fejni a két mellből együtt! (Ennyi „sok” ugye addig csak hajnalban sikerült, nappal 20 ml volt a maximum.) Persze azért utána nem volt mindig ilyen rózsás a helyzet: általában 5 és 20 ml körüli mennyiséget tudtam lefejni alkalmanként – de legalább mindig jött valami, nem úgy, mint előtte a kézi mellszívóval, ami sokszor még csak az üveget is csak alig piszkolta össze. Most viszont ezeket a mennyiségeket apránként összegyűjtve másnap oda tudtam adni a kisfiamnak 105 ml anyatejet! Anyósom hitetlenkedve kérdezte, mikor meglátta egyben ezt az 1 dl-t: „Ez anyatej?”. Bizony, óriási mennyiségnek számított ez nekünk akkor! (Még úgy is, hogy a gyerek akkor már 500 ml körül evett naponta.)
A tanácsolt napi 10-12 fejést képtelen voltam beszorítani a már addig is kimerítő napokba, de 8-9-et azért sikerült. Egyszerűen fizikailag nem lehetett többet. Amúgy is elég sok a teendő ilyenkor, főleg egy kezdő anyának, mint pl. fürdetni, hasfájással küzdeni, orvoshoz menni, védőnőt fogadni stb. stb. Ugyan mit lehetett volna még ezekből kiiktatni a tejfakasztás kedvéért? Mikor már rutinos lettem, egy fejés kb. 25 percig tartott mosogatással együtt, ami azt jelenti, hogy így is napi majd’ négy óra hosszát töltöttem fejéssel. (Kórházi géppel, két mellből egyszerre – egy simával nem is nagyon érdemes megkísérelni.) Ha a napi 12 fejést meg akartam volna valósítani, akkor esetleg még az alvásidő további rovására tehettem volna meg. Mert azért így sem lustálkodtam: annak ellenére, hogy a kisfiam nagyon hamar elkezdte átaludni az éjszakákat, én éjjelente vagy kétszer felkeltem fejni, hogy legalább a 8-9 alkalom meglegyen, na meg azért is, hogy az éjszakai nagyobb tejhozam nehogy tovatűnjön. A napi 12 alkalomhoz azt kellett volna csinálnom, hogy beállítom az ébresztőórát, és éjjel is szigorúan kb. másfél- kétóránként felkelek fejni. Nos, erre már nem voltam képes…
Azért bő egy hét múlva a kezdetekhez képest így is elég jó eredmény mutatkozott: egy alkalommal átlagosan 20 ml jött, az új éjszakai mennyiségi rekord pedig 40 ml lett. Összesen pedig napi 150-200 ml-t sikerült összegyűjteni, ami már kb. harmada volt a napi tejszükségletnek. Ahhoz képest, ahonnét indultam, ez már egy komoly mennyiség volt, úgyhogy örültem neki, hogy legalább idáig sikerült eljutni!
Visszatérés a cumisüveghez
Időközben viszont a Szoptaníttal egyre több baj lett. Nem értettem, hogy miért, mert kezdetben jól működött. De mostanában egyre többször fordult elő mindenféle technikai malőr. És most nem olyanokról beszélek, mint pl. hogy a gyerek hadonászó keze beleakadt a vékony csőbe, amire egyébként úgy kellett vigyázni, mint a hímes tojásra. (És ha már beleakadt, akkor persze sokszor bele is kapaszkodott jó erősen. Vagy arról, hogy az okos anya elfelejtette „kinyitni a csapot”, így hiába szopott a kisfiú, nem jött neki a táp… (A csövet be lehet akasztani = elzárni, hogy ne folyjon ki rajta a folyadék, amikor éppen nem szopik a gyerek.) Vagy arról, hogy a gyerek szájába nem jó helyre került a cső, és ezért nem jött neki a folyadék (adott helyen kell lennie a csőnek; kis rutint kell benne szerezni, hogy jó helyre kerüljön). Vagy arról, hogy ha a rendes tápszerhez bukás elleni AR tápszert kevertem, akkor az a legvastagabb csövön sem tudott kifolyni sehogy sem (három méretű cső van: vékony, közepes, vastag).
Ó, nem! Az a sok-sok óra, amit a Szoptaníttal eltöltöttünk, már rutinossá tett, és ezeket a problémákat könnyedén orvosolni tudtam. Ennek ellenére mégis egyre többször fordult elő, hogy csak ültem, ültem ott, a kisfiam meg szopott, szopott, de a folyadék nem fogyott a kis tartályból… Volt, hogy egy etetésnél többször is cserélgettem a csöveket, hátha eldugult, vagy kínomban már én is kipróbáltam, hogy ha én megszívom, nekem jön-e a csőből. Néha valóban nem jött. Aztán egyre többször fordult elő az is, hogy a gyerek bealudt, ébresztgetésre nem reagált, így hát leszereltem magamról az egész harci felszerelést, büfiztettem, majd amikor az ágyába akartam tenni, felsírt, hogy éhes - és akkor kezdhettük elölről az egészet.
Egy ilyen alkalommal elégeltem meg ezt az egész Szoptanít-használatot. Súlyosbító körülmény volt, hogy anyósom is éppen nálunk vendégeskedett, és tűkön ülve várta, hogy büfiztesse a gyereket, így elég feszültté tett a hosszú kínlódás. Kétszer kezdtük újra az etetést. Amikor másodszorra sem fogyott a tápszer, elegem lett: pengevékonyra szorított szájjal húztam ki a konyhába, egy lendülettel átöntöttem az egészet egy cumisüvegbe, és szó nélkül nyomtam anyósom kezébe. Ő befejezte az etetést, én meg dühödt könnyek között mosogattam el a Szoptanít összes tartozékát.
Közben átgondoltam, hogy értelmetlen tovább folytatni ezt a szenvedést. Már eltelt jó pár hét, be kell látnom, hogy a tejem sosem lesz annyi, amennyi miatt érdemes tovább küzdeni a cumizavar ellen. Ez teljesen logikus volt, de lelkileg mégis nehezen tudtam rászánni magam a cumisüvegre. Mindig az jutott eszembe, hogy a fiam biztos nemsokára elfordul majd a mellemtől, és nem fog már többé olyan aranyosan szuszogva szopizni, mint addig… erre a gondolatra pedig menetrendszerűen elsírtam magam.
Így az utána következő napokban – bár alapvetően átálltunk a szoptatás, és utána cumisüveges etetésre - még kétszer előkerült azért a Szoptanít is, csak úgy „ellenőrzésképpen”, hogy tud-e még inni belőle a fiam, vagy már ki is alakult a cumizavar. Ilyen nehezen ment az elválás ettől a nyamvadt eszköztől.
Hogy valamennyire megkönnyítsem, cumisüvegmustrát tartottam az interneten. Meg akartam találni a legjobb, leginkább szoptatásbarát cumisüveget, hogy legalább ennyit megtegyek még az ügy érdekében. Rövid úton felleltem egy etetőt („etetőeszköznek” titulálják, gondosan kerülve a cumisüveg megnevezést). Rögvest be is szereztük, majd otthon gondosan tanulmányoztam a használati utasítást. Egészen fellelkesültem tőle, mert azt írták, hogy legyünk türelmesek a használatakor, mert az olyan csecsemő, amelyik már „közönséges” cumisüvegből evett előtte, nehezebben fog tud ebből enni – hiszen ebből pont ugyanolyan nehéz, mint a mellből szopni.
Így hát a főpróba előtt felvérteztem magam az összes türelmemmel, és felkészültem egy újabb hosszadalmas, nyögvenyelős etetésre. De szükségtelennek bizonyult a nagy rákészülés: a fiam minden nehézség nélkül, mondhatni nevetve döntötte magába az adagját. Talán nem is volt más eszköz, amiből gyorsabban tudott volna enni. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont furcsállottam. Annyira, hogy a férjemmel ki is próbáltuk, hogy melyik cumisüvegből hogy jön a folyadék – nos, semmi különbséget nem találtunk az egyébként használt cumisüvegünkhöz képest. Ez némileg felmérgesített, mert ezek a termékek igencsak sokba kerülnek. Bosszúságom később még jobban fokozódott, mert előfordult, hogy csak úgy magától csöpögött a tápszer az üvegből – ezt végképp nem vártam volna egy ilyen szoptatásbarát eszköztől! Máig sem tudom, hogy vajon csak az általunk vásárolt példány selejtes, vagy az összes ilyen, de mindenesetre nálunk rövid úton lekerült a színről, és végleg visszatértünk a fent említett cumisüveghez.
Megtörik a jég
A hatodik hétre feladtam a kísérletezést a mindenféle „csodaszerekkel”, amelyeket időközben kipróbáltam, és amelyek persze teljesen hatástalannak bizonyultak. (Egy dolgot leszámítva, ami még a tarsolyomban volt – de erről majd később.) Sem a kapszula, sem a tea nem használt semmit, ugyanúgy nem, mint a homeopátiás bogyók vagy az alkoholmentes sör, a meleg vizes borogatás, a masszírozás stb., amiket szintén végigpróbáltam. A szoptatási tanácsadó által javasolt görögszénamagot eszegettem egyedül továbbra is, de csak azért, mert annak az ára elhanyagolható nagyságrendű a többihez képest, és nem is különösebben macerás beszerezni vagy megenni. (Ellentétben pl. a kapszulával vagy a homeopátiás bogyóval, amelyeknél nem lehet enni, inni előtte és/vagy utána kb. félóráig – és mivel a szoptatás miatt állandóan szomjas vagyok, ez is csak egy nagy púp volt a hátamon.)
Ezen kívül igyekeztem megvalósítani valami hosszabb távon is fenntartható életvitelt, mert az addigi napi rutin enyhén szólva is kimerítő volt. Ebben segített, hogy négygyermekes barátnőm felvilágosított, hogy nyugodtan használhatok mosogatószert a cumisüvegek mosogatásához, nem lesz tőle semmi baja a gyereknek. Megkönnyebbülve fogadtam meg a tanácsát, és felhagytam az állandó sterilizálgatással. Már csak naponta egyszer csinálom. A holmik nagy részét a mikróban sterilizálom, de sajnos mindent nem lehet, mert a mellszívó dobozán „nagy örömömre” egy hatalmas piros matrica virít, hogy nem mikrózható. Így emiatt megmaradt a kifőzés is. De a vízbe már citromlevet teszek a vízkő ellen (a neten citromsavat javasoltak, ennél nekem a citrom szimpatikusabb és könnyebben hozzáférhető), a tápszert pedig forralás nélkül adható babavízzel készítem. Ezek az apróságnak tűnő könnyítések összességében azért jelentős időmegtakarítást eredményeznek.
Eddig a hatodik hétig nem történt változás a tejhozamban, továbbra is a napi 150-200 ml-eket gyűjtögettem össze. Már nem is nagyon hittem abban, hogy ennél több lehet, mikor az egyik szoptatás után olyat láttam, amit azelőtt még sosem: a kisfiam szája szélén egy tejcseppet! Könnybe lábadt szemekkel öleltem magamhoz – hát mégis csak jut belé akkor talán anyatej ilyenkor is! Ez aztán később többször megismétlődött, sőt, a bizonyosság tovább erősödött, amikor később még néhány nyelést is hallani véltem! Szinte hitetlenkedve, de lázas örömmel vettem elő a mérleget másnap. Továbbra is vesződséges dolog volt a mérlegelés, de megtettem két napon át folyamatosan, hogy lássam, tudjam, hogy mi a helyzet. Az eredmény pedig az volt, hogy kb. 30 ml-t szopik egy-egy alkalommal a gyerekem!
(Mondjuk azt máig sem tudom, hogy egy éhségtől rúgkapáló csecsemőt hogy lehet pontosan megmérni. De még ha nem rúgkapál, akkor sem mutat mindig egyformát a mérleg, mert pl. attól is függ, hogy hová helyezem rajta a gyereket. Pedig itt – sajnos – csak 20-30-40 ml-ekről van szó, ezért nagyon is fontos lenne a kínos pontosság. Mindenesetre, hogy mégis legyen valami támpont, kifejlesztettem egy „remek” módszert: háromszor mérek egymás után evés előtt /el lehet képzelni, hogy mennyire díjazza ezt szegény fiam…/, és háromszor mérek utána is, majd ezeket óvatosan átlagolom. Az óvatos itt azt jelenti, hogy evés előtt inkább felfelé, utána pedig inkább lefelé korrigálok, hogy a különbség csak az legyen, amit biztos, hogy megevett.)
30 ml édeskevés, a legtöbb anyának valószínűleg nevetséges kis mennyiségnek tűnik, és valóban az is, hiszen ehhez már 80-160 ml-eket kellett „hozzápótolni”, de nekem mégis nagy boldogságot okozott, hogy végre, végre anyatejet iszik a fiam a mellemből, ha csak néhány kortyot is! De ez még semmi nem volt ahhoz képest, amit pár nap múlva, az egyik reggelen tapasztaltam! Azon az éjszakán nagyon fáradt voltam, nem ébredtem fel fejni. Ezek után pedig reggel olyat éreztem, mint addig soha: a melleim kemények és duzzadtak voltak, és szoptatáskor, miközben az egyik mellemből szopott a gyerekem, a másikból tejcseppek szivárogtak! A világ legboldogabb édesanyjaként hallgattam, ahogy a kisfiam ütemesen kortyolt. Végre megtudtam én is, hogy milyen érzés igazán szoptatni! És utána alig hittem el, amikor a mérleg 100 (!) ml többletet mutatott!
Boldog időszak következett: a lefejt tej mennyisége is növekedett egy picit, és így összességében már talán napi 300-350 ml anyatejhez is jutott a gyerekem – ami az akkorra már szintén megnövekedett napi fogyasztásának szűk felét tette ki! Büszke voltam, hogy sikerült eddig eljutni: mondhatni félig anyatejes, félig tápszeres lett a fiam! Ezek után a fejést nem hagytam abba, sőt, inkább újult erővel folytattam tovább; és ráadásként pedig megint elkezdtem nagyon gyakran szoptatni is (mert amúgy időközben már napi 4-5-re csökkent az evések száma), mintha még mindig zsenge újszülött volna, abban reménykedve, hogy hátha még tovább nő ez a tejmennyiség. De hiába próbálkoztam bárhogy, már sehogy sem nőtt tovább.
Folyt. köv.
Augustina
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
