Tavaly (2015) decemberben döntöttem úgy, hogy megteszem a lépést, és beadom a válókeresetet. Mindig nehéz megfogalmazni, hogy mi volt a válás oka (ugyanis van egy ilyen kitöltendő rész a keresetben), de az ember saját magának is el akar számolni, hogy miért lett vége
Én a magam részéről nagyon régóta éreztem magam egyedül ebben a tíz évig tartó házasságban. 2011-ben született meg első és egyetlen gyermekünk, aki ma már egy csodaszép, okos ötéves nagylány. Legfőképpen az ő születése után éreztem azt, hogy vagyunk mi ketten a gyerkőccel, és van apa. Néha apa „benézett hozzánk”, de általában dolgozott, aludt, gépezett, vagy bármi egyebet csinált egyedül, nélkülünk. Jeleztem ezt felé nagyon sokszor, hogy jó lenne, ha velünk is törődne az anyagiakon túl is, amire a válasza legtöbbször azt volt, hogy tudod, milyen vagyok, amikor elvettelek, akkor is ilyen voltam, mégis hozzám jöttél.
Kicsit könnyebb volt a helyzet, amikor bölcsődébe adtam a kislányt és elmentem dolgozni, ilyenkor nem éreztem azt a kínzó magányt, jó volt a kollektíva, tetszett a feladat is. Tény, hogy mire menni kellett a gyerekért, nagyon fáradt voltam, de legalább nem agyaltam azon, hogy miért vagyunk mi „egyedül” annak ellenére, hogy férjjel/apával élünk együtt. (A célom nem az, hogy apát tüntessem fel az összes baj okozójának, és tudom, hogy pont annyi részem volt nekem is a válásban, mint neki.) Sokat gondolkodtam, hogy mit kéne tennem, mivel kéne vonzóbbá tenni magamat, magunkat, a családi életet, hogy apa szívesen töltse velünk a szabadidejét. Aztán sok vita után 2015 decemberében feladtam ezt a harcot.
Megkérdeztem a (ma már) volt férjemet, hogy mit szólna ahhoz, ha beadnám a válókeresetet. Először meglepődött, hogy miért nem jó így, utána én lepődtem meg, hogy tényleg, miért is nem jó így nekem? De aztán továbbgondoltam, és arra jutottam, hogy CSAK. Mert nő vagyok, mert érzelmekre van szükségem, mert TÁRSRA van szükségem. Apa második reakciója az volt, hogy neki tulajdonképpen jó így, de igazából mindegy. Ekkor tudatosult igazán benne, hogy már rég lemondott rólunk, és a saját kis világát élte már jó sok éve, mindamellett, hogy büszke apa volt, és élete legnagyobb örömének tartja a kislányát. De az is lehet, hogy én mondtam már le róla évek óta, hogy „normális” család legyünk. Nem akartam én sokat, csak karácsonyfát, szülinapi bulit, spontán ölelést vagy csókokat, egy „milyenvoltanapod?”-ot, meg ami úgy még beleillik ebbe. Úgy éreztem, megbolondulok, ha nem történik valami, ha nem rángat ki valami ebből az érzelemmentes sivárságból.
2015 decemberében megismerkedtem valakivel. Illetve már nagyon régóta ismertem. Zenésztársam volt a mostani közös zenekarban. Ő volt az az ember, aki mindig kitüntetett figyelemmel követte az életem folyását. Sokat zenéltünk együtt, de nagyon ritkán beszélgettünk magánéletről. Sőt, a zenéléseken kívül soha nem is találkoztunk. Most mégis neki mondtam el elsőként, hogy válunk, kiadtam magamból a legapróbb részleteket is, és baromira jólesett, hogy figyel rám, érdekli, amit mondok, és fontos neki az életem alakulása.
2016 januárjában megtörtént az első tárgyalás, öt percig tartott, közös megegyezés.
Eközben egyre több időt töltöttem ezzel a régi-új kapcsolattal, gyerkőcöstül közös programokat szerveztünk, majd gondoljatok, amit akartok, 2016 márciusában odaköltöztünk hozzá. Beleszerettem. (Nem a rózsaszín ködös, nemlátoknemhallok-mindigcsakveleakarok lennire gondolok, hanem arra amikor újra nőnek érzem magam, tetszem, kellek, úgy, ahogy vagyok, szereti a gyerekemet, és hajlandó értem feláldozni a régi életét.)
Nem volt egyszerű menet, legfőképpen a kislányom miatt. Bennem is sokszor jöttek önvádlások, neheztelések magam felé, hogy miért nem próbáltam meg helyrehozni a régit, de legfőképpen a gyermekem miatt aggódtam. Ma már nagyon hálás vagyok Istennek (vagy a sorsnak, vagy hívja ki minek gondolja), hogy így utólag más különköltözős családokhoz képest „csak” ennyit nyűglődtem a lányommal, de akkor tragikusnak tűnt a helyzet.
Négy és féléves volt ekkor, teljesen természetes módon nem értette, miért kell ennél a pasinál laknunk, mikor megyünk haza, anya miért szereti jobban, mint apát, és egyéb nagyon kemény kérdés jöttek, amiket felém szegezett. Éjjelente sokat felkelt, félt, az oviban is mondták, hogy agresszívebb lett, de négy hónap alatt (és itt megint leírom, hogy tisztában vagyok vele, mennyire szerencsés vagyok, hogy ennyire simán és gördülékenyen megbarátkozott az új helyzettel) sok szeretettel, bátorítással, közös játékkal, beszélgetéssel hármasban belerázódott az új életünkbe.
2016 júniusában kimondták a válást.
2016 szeptemberében férjhez mentem a világ legnagyszerűbb pasijához.
Talán sokan elítélnek majd, sokan biztosan sokkal bölcsebben oldották volna meg ezeket a helyzeteket. Nekem így sikerült.
A kislányom helyreállt az oviban négy hónap után. Visszatért ugyanaz a kedves, okos, szófogadó kislány az oviba, aki a válás előtt volt. Hála persze a sok segítségért az óvó néniknek, akik tudták a helyzetemet, és ilyen szemszögből is terelgették őt. Természetesen tudom, hogy ezzel még nincs vége. Tudom, hogy ez még tart benne, tudom, hogy kérdései vannak, tudom, hogy rosszabb napjaiban nem fogadja még el teljes mértékben ezt a helyzetet, de látja és érzi, hogy boldog vagyok, visszatért az önértékelésem, és ezzel a ténnyel arányosan nő az ő biztonságérzete is. Egy család vagyunk, és nagyon élvezem, amikor látom rajta, hogy „fürdőzik” a figyelmünkben, és az elfogadásnak olyan talaját éli meg, amit régen én egyedül soha nem tudtam neki megteremteni.
E.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
