A szándékos gyermektelenséget nagyjából a hetvenes évek óta kezdték módszeresen kutatni, ahogy a jelenség elkezdett látható méretűvé növekedni. Teljesen másról van szó, mint amikor a korábbi évszázadokban családi döntés alapján valakit a família papnak, apácának, vagy az idősödő szülők otthon maradó ápolójának szánt, és az egyénnek ezt el kellett fogadnia.
A mostani kutatások az egyéni döntéseket vették célba, amikor a fogamzásgátlás már tömegeknek tette ezt lehetővé, akár párkapcsolaton belül is, hogy ne legyen gyerekük. Az emberek egy része kezdte felvállalni, hogy nem egészségügyi okból (mert például meddő, vagy más krónikus problémája van az egészségével), és nem is azért, mert a megfelelő időszakban valahogy pár nélkül maradt, bár nem ez volt a szándéka. Hanem azért nincs gyermeke, mert így döntött.
És nem feltétlenül azért, mert egyáltalán nem szereti a gyermekeket, vagy valami komoly lelki traumája van.
A New York Times például megszólaltatta a negyvenes éveiben járó Lise-t, aki kisgyerekek gondozónője. Ezt a munkát nem tudja valaki úgy végezni, hogy ki nem állja a kicsiket. De Lise-nek pontosan elég ennyi belőlük, saját gyermekre nem vágyott. Ráadásul egy komoly egészségügyi probléma miatt egy idő után a méhét is ki kellett venni, de az orvosok haboztak megtenni ezt évekig, hátha mégis szeretne majd teherbe esni.
Lise úgy gondolja, gyereket nem akarva gyermektelennek maradni jobb döntés, mint utólag megbánni a szülést – a rábízott gyerekek szüleitől hallott ilyet is. Nyilvánosan persze ezt még annyira se vállalja fel valaki, mint a tudatos gyermektelenséget, ami kezd úgy-ahogy „elfogadottá” válni, legalábbis bizonyos kultúrákban és országokban. „Ha egy anya kijelentené a játszótéren, hogy megbánta, hogy anyává lett, senki se akarna játszani többé a gyerekeivel”- nyilatkozta Lise, ami legalábbis elgondolkodtató.
A tudatos gyerektelenek arányát és motivációit a hetvenes évektől kezdték el tudományos módszerekkel is vizsgálni, akkor még szinte kizárólag az egyébként termékeny, heteroszexuális nőkét. Akik sok esetben párban, házasságban éltek, csak gyereket nem akartak – és a fogamzásgátló módszerek segítségével ezt könnyebben érhették el, mint valaha.
A kutatók, akik negyvenes éveik közepén járókat kérdeztek legtöbbször (hiszen ők lassan már kiérnek abból a korszakból, amikor meggondolhatják magukat), akiket egy kutatás két csoportba sorolt: az egyik a „halogatóké” akik egy ideig csak annyit mondtak: „nem most”, hogy aztán kifutva az időből teljesen feladják, hogy gyermekük szülessen. A másik csoport viszont sok esetben már a húszas éveiben meghozta a döntést, és ki is tartott mellette. Akár úgy, hogy orvosilag „intézkedett” arról, hogy szülésre vagy nemzésre képtelen legyen.
Egy biztos: aki párkapcsolatban él, ott a döntés általában két ember közös döntése. (És ha ez a pár szétválik, egy másik párkapcsolatban egy másik döntés születhet – akár arról, hogy az eddig gyermektelen férfi vagy nő gyermeket szeretne és vállal is). Az életkor és a partnerkapcsolati státusz sokkal inkább hat a kutatások szerint a gyermekvállalási döntésre, mint mondjuk az anyagi helyzet, a munkanélküliség vagy akár egy betegség – ez azt is jelenti, ha egy közösség vagy állam pénzzel szeretné ösztönözni a gyermekvállalást, az eredmények korlátozottak lesznek.
A partnerkapcsolat például olyan is lehet, amely „kárpótol” az elmaradt gyermekvállalásért. Néha éppen azért nem akarnak gyereket a felek, mert félnek, a jelenlegi remek kapcsolatot veszélyeztetné. Az életmód, egyéb életcélok (sok utazással, változó körülményekkel és sok időt-energiát kívánó tevékenységekkel járó hivatás például) szintén oda vihetik az egyént, hogy a gyerekvállalás már „nem fér bele” – mint például a New York Times által meginterjúvolt fotósnő, aki évekig a National Geographic természetfotósa volt, ami több hónapos expedíciókkal járt. Ebbe saját gyerek nem fért bele, bár hozzátette, hogy „menő nagynéniként” szoros kapcsolatot ápol egy unokahúgával.
Az, hogy a nők is szabadabban dönthessék el, akarnak-e gyereket, csak akkor következhetett be, amikor nagyobb tömegben jelenhettek meg a munkaerőpiacon, a feminista mozgalmak küzdelmei után szabadabbá és egyenjogúbbá váltak, ami pénzügyi és önrendelkezési téren is fontos volt. A fejekben azonban lassú a változás: a tudatos gyermektelenség ma is stigma sokfelé. Magyarországon számos gyermektelen ötvenes nő számol be „láthatatlanságról” és „értéktelenségről”, főleg ha se kiemelkedő karrier, se valamilyen stabil párkapcsolat nem „mutatható fel” ellensúlyként. Az afrikai származású amerikai nők körében is sokkal pozitívabb az anyák megítélése, mint a gyermekteleneké, akiket vagy kritizálnak, vagy sajnálnak, esetleg hidegnek, önzőnek, anyagiasnak gondolnak.
Egy 2009-es amerikai tanulmány azonban azt mutatta ki, hogy a gyermektelen idősebb emberek „támogató hálózatai” eltérnek azokéitól, akik szülővé válnak, és éppenséggel erősek lehetnek, szerteágazó baráti és rokoni, ismeretségi körökkel, aktív társasági élettel és másfajta életmóddal, amibe bőven belefér sokaknak például a rendszeres önkénteskedés, vagy más, hasznos és támogató módja a közösségi létnek. Ez éppen nem azt mutatja, hogy ők önzők és hidegek lennének.
Itthon Tanács Eszter folytatott le rengeteg interjút, hogy a gyermektelenséget férfi és női szemszögből is körbejárja. A pszichológiát tanuló szerző-szerkesztő az itthoni társadalmi közegben azt is problémának látja, hogy itt még mindig nagyon nehéz bélyeg, elítélés nélkül nyíltan felvállalni, ha valaki valamilyen okból nem akart gyereket, és tartotta magát az elhatározásához. Itthon a tudatos gyermektelenek aránya még nagyjából csak 5 százalék körüli (plusz azok, aki félve az ítélkezéstől, valamilyen egészségügyi okot neveznek meg inkább), míg a németajkú országokban vagy az Egyesült Államokban már 10 százalék vagy afölötti arányt mérnek.
Egy korábban sose tapasztalt helyzetben vagyunk: a fogantatást minden korábbi helyzetnél jobban uraljuk orvosi eszközökkel, a Földön sose volt ilyen magas az emberek száma, de a legtöbb régióban vagy tartósan alacsony, vagy ütemesen csökken az ún. reprodukciós ráta (hogy egy pár vagy egy nő mennyi gyereket szül és nevel fel élete során), miközben a Föld számos országában eddig ismeretlen, vagy csak kevesek által megragadható lehetőségek vannak egyéni képességeink kibontakoztatására – a „hagyományos” családi élet és szerepei csak egy a sok közül.
Érdemes úgy elgondolkodni a gyerekvállaláson vagy nem vállaláson, hogy egy kicsit elfelejtkezünk a „hagyományok” automatizmusáról, hiszen nagyszüleink, dédszüleink minden tekintetben a maitól egy nagyon különböző világban éltek. Viszont az is igaz, hogy a gyerekvállalás sosem lesz pusztán racionális döntés a többségnek – hiszen nem vagyunk se robotok, se algoritmusok.
Vöröskarom
Felhasznált források:
https://www.nytimes.com/2021/05/03/style/childfree-women.html
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6241073/
https://digitalcommons.library.umaine.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1007&context=soc_facpub
https://hvg.hu/pszichologiamagazin/20220203_Ahany_no_annyifele_tudatosan_gyermektelen
https://hvg.hu/tudomany/20211104_gyermekvallalas_ksh_statisztika
