"Pedig mindketten egészségesek vagyunk" – ezt sokszor hallom. Az orvosok biztatják őket, de néha úgy tűnik, ők nem bíznak már. Vizsgálatok, hormonok, beültetések, várakozás... majd újabb csalódás. Nem maradt meg, nem tapadt meg, elhalt, nem fejlődött.
Az egészségügy berkeiben folytatott kálváriák azonban néha eltörpülnek azokhoz a sorsokhoz képest, amelyek kibontakoznak előttem egy-egy beszélgetés során. Megszületés előtt a méhben elhalt ikertestvér, amely 40 év után is kísért az álmokban... vagy nem kívánt terhességből úgy a világra érkezni, hogy az anya a saját párkapcsolata megrontóját látta a gyerekben, és ki nem mondva, de az ő érkezéséhez kötötte addigi "tökéletes" szeretői státusra épülő kapcsolata megromlását. Vagy megküzdeni a mindennapok kis harcait az élettárs korábbi házasságából származó tinivel, aki az anyja hatására folyamatosan érezteti, hogy "az apu biztos nem szeret téged eléggé, hiszen nem házasodtatok össze, mint apu anyuval". Sokan a család önbeteljesítő jóslatát mantrázzák: "nálunk mindenki nehezen esett teherbe, a szüleim is sokáig próbálkoztak".
Egy kis új lélek érkezése két ember kapcsolatába a világ legszebb csodája. Néha nem elég, ha fizikailag minden lelet, vizsgálat zöld utat mutat. Nem elég, ha szeretjük egymást, vágyunk egymásra és egy kisbabára. Tudatalattink mélyén olyan programok, kódok, berögződések, félelmek, elfojtások futhatnak, amelyek pszichikai gátat állítanak a fogantatás és az életképes magzat fejlődése útjába.
Bár sokszor nem értjük, miért oda, abba a családba érkezett egy újabb gyermek, míg mi magunk kényelmes otthonnal, biztos háttérrel és érett fejjel várjuk a trónörököst, talán megéri egy kis figyelmet fordítani e helyett arra, hogy valóban minden ideális-e a családdá alakuláshoz. Talán a kulcs egy új élethez nem a latin szavak, számok, eredmények, csillogó műszerek és laboratóriumi körülmények között keresendő, hanem bennünk.
A lelkünkben.
Rohtah
