Már a legelső együtt töltött foglalkozáson is megütötte a fülemet, hogy anyuka így szólt a fia után: Tesó! Gondoltam, nagy a zaj, biztos én hallottam rosszul, el is felejtettem, aztán meg hetekig vagy mi nem mentünk, vagy ők nem jöttek. Aztán egyszer csak megint hallom: Tesó! Gyere Tesó! Tesó, azt ne... stb.

Mindezt egy negyven körüli nőtől a 2 év körüli fiának. Tesó... Azóta sem tudjuk, hogy hívhatják a kisfiút, mert a Tesó jelzőn kívül csak a Kaki Matyi megnevezést kapta, de olyat, hogy Sanyika, Pityuka, Ferike vagy társai, még hírből sem.

Régen persze divat volt az öcsizés, hugizás, amely a most harmincas éveit élő korosztályunknál már szerencsére kiveszett a köztudatból, és talán épp ezért ennyire éles és személytelen ez a megnevezés: Tesó. Persze, lehet, csak az én fülemet sérti. 

Valahogy az ember arra következtet, hogy lehet ebben a családban még testvér, akivel mostanáig nem találkoztunk. Aztán egyszer csak Tesó mellett megjelent a foglalkozáson egy 5 év forma lánygyerek, amikor is felrémlett bennem a remény, hogy legalább neki megtudjuk majd a nevét. Azt várhattam, mert a lányt minden érzelem és fantázia nélkül szólongatta az édesanya Tücsöknek. Jó, hát ebben a családban ez a szokás, itt nincs nevük a gyerekeknek.

A foglalkozás szokott ütemben zajlik, ricsaj van, én gyerekem is jön-megy a maga tempójába, aztán vége a fél órának, szülők egy része gyerekestül cihelődik, az enyém elmélyülten issza a cumisüvegből a teát. Ezt meg kell várni, mert ha most félbeszakítom, lehet, hogy órákig nem lesz hajlandó inni. Ülök elmélázva, lesem cuclizó gyerekemet, erre hallom az egyre ingerültebb anyai hangot pár méterre tőlem: Tücsök! Tücsök, ne csináld! Tücsök, ne bosszants! Tücsök, énekelj! - Mi a ….?! - nézek oda. Eskü, hogy az öt éves kislány még csak meg sem szólalt, nemhogy bármi olyat elkövetett volna, amiért anyukának idegesnek kellene lennie, korához képest amúgy is túl nyugodtnak tűnt egész idő alatt. 

Anyuka eközben pelenkát kezdett cserélni a Tesón, Tücsök mellette térdelt némán, anyuka pedig egyre idegesebben unszolta:

Tücsök, énekelj! Tücsök, énekelj! Tücsök, KÖNYÖRGÖM, énekelj!

Erre a kislány hamiskás hangon valamit nyekereg, két sor után megunja, abbahagyja, anya megint rákezdi.

Tücsök, énekelj, mert Tesót be kell pelenkáznom! Nem érted, hogy így nem tudok pelenkázni? - azon gondolkodom, hogy az elmúlt hetekben hogy volt képes Tücsök nélkül a foglalkozások végén pelenkázni, ha most ez nem megy enélkül a cingár hang nélkül?

A gyerek térdel, néma ellenállást tanúsít, nem szól, csak néz előre mosolytalan arccal, bennem pedig megy föl a pumpa. A lányom eközben betolja a teáját, elrakom a cumisüveget, és mielőtt a gyerekem kereket oldana, felkapom és megyünk öltözni.

Tesóék nemsokára beérnek minket az előtérben, ahol anyuka először azért osztja az ötévest, hogy ne üljön más kabátjára, majd azért, hogy menjen odébb a kanapén, mert neki le kell fektetnie Tesót, hogy rá tudja húzni a kezeslábast.

Az én gyerekem legalább fél évvel fiatalabb Tesónál, mégsem kell fektetve öltöztetni, az enyém egyébként egy szekrényen ülve tűri, ahogy húzom rá a kezeslábast (nekünk nem jutott kanapé). Tücsök tehetetlen. A kabátra nem lehet ülni, a kanapén nincs több hely, erre anyuka odavágja neki a sínadrágot, hogy vegye föl egyedül, mert neki Tesót FEL KELL öltöztetni.

Tücsök egy nadrágszárba két lábat dug egyszerre, beszorul, nem szól, nem ordít, mint az én gyerekem, ha nem találja meg saját kézfejét a ruhaujjban, csak ül némán, türelmesen, várva a sorát. Anyuka ráhúzza Tesóra a göncöt, morogva vágódik vissza Tücsökhöz, szidja, hogy képtelen egyedül öltözni, majd ordít Tesó után, aki megindult kifelé az épületből... 

Na végre elkészül a két gyerek, anyuka is öltözik, közben magyaráz Tücsöknek, hogy figyeljen a Tesóra, mert legalább "kettőtök közül az egyiknek legyen annyi esze, hogy tudja, nem lehet kimenni." És persze, kinek legyen annyi esze? Naná, hogy az öt éves kislánynak, mert ő a nagyobb, és mert ő a felelős lány.

Felrobbanni készülök, fontolgatom, odaszólok valamit anyukának, aztán úgy döntök, nem az én tisztem ezt elvégezni, meg aztán nyugodt lélekkel akarok én még ide járni, tehát fogom a sajátomat és babakocsistól kivonulunk, közben saját emlékeimen rágódok.

Idősebb voltam a kislánynál úgy 6-8 évvel, amikor szüleim akaratlanul/tudat alatt/muszájból (sosem sikerült eldöntenem) belekényszerítettek egy közel tíz évig tartó parentifikációs hurokba. Rám volt bízva a 10 évvel fiatalabb aspergeres öcsém, és nem csak egyszer-egyszer. Rendszeresen vittem és hoztam oviból, suliból, mentem vele különórákra, vittem haza, és minthogy erősen problémás volt (már elnézését kérek minden hasonló helyzettel küzdő személytől), így hallgattam az őrjöngést, a visításait, a bömböléseit, tűrtem, ha üt-rúg, vertem meg buszon, az utca közepén, ha már nem bírtam máshogy vele, majd hallgattam anyám és apám szemrehányásait, amiért képtelen voltam a szellemileg beteg öcsémet kordában tartani, holott erre a saját szüleim sem voltak képesek.

Emellett még zuhogtak az apai-anyai pofonok a rossz jegyekért, mert arra nem gondoltak, hogy a jó tanulmányokhoz kellett volna az az idő, amit nekem az öcsémre kellett fordítanom. 

Most pedig nézem ezt a kislányt, aki néma beletörődéssel viseli a sorsát, hallgatja a folytonos szemrehányásokat olyan dolgokért, amelyet édesanyának kellene elvégeznie, nem pedig elvárni egy ilyen kicsi gyerektől, és ilyenkor csak megerősödik bennem a tudat, hogy én ezt nem fogom csinálni.

Én nem leszek ilyen szülő, aki a kisebbet rázúdítja az idősebb gyerekre, ezt pedig egyetlen úton tudom elérni százszázalékosan: Nem szülök többet. Marad ez az egy!

Arkana89