Elérkeztünk hát ehhez a héthez is! Legutóbb már írtam róla, hogy számtalan programot szerveztem a lányoknak erre a hét napra, a Kicsi is betöltötte végre az első életévét, így ez az utolsó bejelentkezésem itt a Bezzeganyán. Előrebocsátom, hogy a sok esemény miatt könnyen előfordulhat, hogy mire a végére érek a mostani írásomnak, még a szokásosnál is hosszabb lesz, nézzétek el légyszi!

Néhány hete már egyre sűrűsödő gyakorisággal fordult elő, hogy a napközben kétszer alvó Kicsi ugyan gond nélkül elpilledt este nyolc környékén, de amikor éjjel felébredt, alig lehetett visszaaltatni. Voltak olyan éjszakáink, amikor egy-másfél órát is szobroztam vele ébren, mert olyan kipihenten, energiával telve nyitotta ki a szemeit mondjuk hajnali háromkor, hogy esélyem sem volt visszaringatni bárhogy is próbálkoztam.

Hétfőre virradóra is egy hasonló éjjelen voltuk túl, ez adta a végső lökést, hogy elérkezett az ideje annak, hogy átszoktassam a napi egy alvásra. Múlt héten még hiába próbálkoztam volna, ahogy írtam is, a kánikula miatt a négy fal közé szorultunk és emiatt sokkal nyűgösebb volt, nehezebben lehetett lefoglalni, mindannyiunknak jobb volt, hogy még kitartottunk a kétszeri szundi mellett.

Ezen a héten viszont már nincs óvoda, itthon van a Nagy is és mivel az ő delelése a baba két alvása közé esne, már nem lett volna tartható, hogy két gyerek háromféleképpen alszik. A Kicsi ugye nem hajlandó elaludni a babakocsiban, emiatt szinte soha nem tudtunk volna elmenni itthonról, kézenfekvőbb volt, hogy egyszerre aludjanak.

Szerencsére az idő is kegyes volt hozzánk, hétfőre lehűlt a levegő, így kellemes 28 fokban tudtunk kalandozni a környéken, de biztos, ami biztos, azért igyekeztem árnyékos helyekre programokat szervezni, és persze a Kicsi tarkóját is folyamatosan locsolgattam, mint a friss betont.

Reggeli után azonnal a nyakunkba vettük a várost, sok-sok gyümölccsel, labdákkal, buborékfújókkal és egy pikniktakaróval felszerelkezve megindultunk az egyik legnagyobb helyi parkba.

A Nagy magán kívül volt az izgalomtól, hogy piknikezni megyünk, alig várta, hogy leterítsük a fűbe a plédet, majd igazi magyar módra azonnal nekiállt betermelni a csomagolt elemózsiát.

Sokáig játszottunk a fák között, fociztunk, vadvirágokat gyűjtöttünk, tettük egy kört a játszótéren is és csodák csodájára a Kicsi gond nélkül viselte az ébrenlétet, a fáradtság legkisebb nyoma sem látszott rajta. A hazafelé úton sem bóbiskolt el, sőt, még rendesen ebédelt is, mielőtt a nővérével közösen kidőltek a hálóban.

A délutánt már itthon töltöttük, de a korábbi élmények olyan mély nyomot hagytak a nagylányomban, hogy órákon keresztül „piknikeset” játszott a gyerekszobában egy leselejtezett babatakarón. Természetesen a Kicsi és én is meghívást kaptunk, de persze jelen volt a Velencéből hozott fonalhajú babája, sőt Hulk is!

Kedden reggel a bölcsődébe voltunk hivatalosak, aznapra kaptunk időpontot az első intézményesített nap előtti pszichológiai felmérésre. A paksaméta jó részét már kitöltöttük a beiratkozásnál, így most csak az azóta eltelt idő változásait kellett korrigálni, és beszámolni olyan képességekről, amiket azóta sajátított el. Nem hallgattam el, hogy mennyire extrémen anyás, ahogy a férjem operációját is elregéltem, mint nehezítő körülmény a leválásban, de azt is hozzátettem, hogy a nagyszülők segítségével igyekszünk ezen a nyáron dolgozni a nyitáson, hátha lesz eredménye szeptemberig.

A legapróbb dolgokra is rákérdeztek, de érződött, hogy nem lihegik túl a dolgot, találkoztak már ilyen matrica gyerekkel és így is bíznak a beszoktatás sikerében. Amikor mondtam, hogy még szoptatok éjjelente, senki nem akadt fenn rajta, sőt, bíztattak, hogy nyugodtan csináljam, amíg igényli a gyerek, nem fogja visszavetni az intézményesítést, de a betegségek leküzdésénél jól jöhet az extra anyatej.

A bölcsiből kifelé még megálltunk beköszönni a Nagy régi csoportjába is, a tavalyi kis pajtásai kitörő örömmel fogadták, és a teták is megölelgették, miután kifaggatták, hogy hogy érzi magát az új óvodájában.

Hazaúton megálltunk felvenni a férjemet és indultunk is tovább a háziorvoshoz, hogy végre megszabaduljon a varrataitól. Szerencsére minden a lehető legjobban alakul, szépen gyógyul a heg, annyi kiegészítő intézkedést javasoltak, hogy a napközbeni sétáihoz hordjon a varratszedés után két hétig haskötőt.

Volt is itthon egy, amit a szülések utáni napokban én csatoltam magamra, hátha segít valamit a szétnyílt hasfalamon, de miután nagy nehezen felidéztem, hogy hová is tettem, és előtúrtam a szekrény mélyéről, kiderült, hogy hiába fogyott a férjem 12 kilót, miután körbetekerte magán, így is majd tíz centi távolság volt a két vége között, szóval muszáj volt újat vennünk, mert ennyit kényelmesen nem tudott volna rajta húzni.

Ebéd és alvás után a lányokkal rögtön meg is indultunk az egyik közeli gyógyászati segédeszközboltba, de nem számítottam rá, hogy millió és egy opció közül lehetett válogatni, az hittem, hogy bemegyünk-kijövünk vásárlás lesz, így a babakocsit nem is vettem ki, csak a kezemben fogtam a Kicsit. Egy ponton aztán muszáj volt letennem, hogy meg tudjam nézni a kikészített verziókat, a gyerek meg nyilvánvalóan azonnal elrohant, hogy mindent alaposan szemügyre vehessen.

Végül egy színes, csillámos görbebot nyerte el leginkább a tetszését, azzal masírozott fel-alá az üzletben, de amikor el akartam tőle venni – mert mégsem kellene a kitett árukat piszkálnia – a végtelenül kedves és készséges eladónő csak legyintett, hogy „ugyan, hagyjam csak, kárt nem tud semmiben tenni, hadd játsszon vele!”

Mindeközben a Nagy a kerekesszékeket és a járókereteket vizsgálta tátott szájjal és mivel még nem találkozott mozgáskorlátozott emberrel, odafordult hozzám és megkérdezte, hogy ezek mire valók. Számítottam rá, hogy nem fogom egy gyors magyarázattal megúszni a dolgot, de mielőtt nekikezdtem volna Ádám és Évától, eszembe jutott Babóca Holdbogár nevű haverja, így meglepően gyorsan túllendültünk a témán.

A boltból igyekeznünk kellett hazafelé, hogy átöltözzünk és összepakoljuk a holmijainkat, mert estére a bábszínházba váltottam hármunknak jegyet.

A alkalomra való tekintettel a lányok is szép ruhát vettek fel, bár a Kicsi még a fidres-fodros holmikban is pont úgy néz ki, mint egy helyes kisfiú. Sebaj, majd megnő az ő haja is!

​​​

Villamossal mentünk be a belvárosba, majd egy rövid séta után meg is érkeztünk a színházhoz, ahol már gyülekeztek a szülők és a gyerekek az előadás kezdete előtt. A Piroska és farkast néztük meg, és megmondom őszintén, hogy már többször is jártunk itt, de eddig ez volt a legszínvonalasabb műsor.

Minden egyes jelenethez külön díszletet készítettek, sőt, amikor a kislányt az erdőben kóborolva éri a naplemente, a szebb látvány érdekében még a fákra applikált leveleket is sötétben foszforeszkáló festékkel kenték be. A történet végéhez közeledve pedig egy „röntgen gépet” is építettek kellékként, hogy a nézők bele tudjanak nézni a farkas pocakjába.

Képzeljétek, 2024-ben a mindannyiunk által ismert mesében már nem vágják fel a farkas hasát, hogy kiszabadítsák Piroskát és a nagymamát – kövekkel meg pláne nem pakolják tele utána -, hanem a vadász instrukcióit követve addig kellett kapkodnia a levegőt, amíg végül (anatómiailag megkérdőjelezhető módon) ki nem tüsszentette(!) őket.

A sikeres procedúra után pedig meg kellett ígérnie, hogy ezentúl nem fog élőlényeket enni, csak és kizárólag répát, kiegészítő büntetésként pedig vasárnapoként majd szemetet szed az erdőben, mint valami vegán közmunkás.

Nekem több helyen is kerekedett a szemem (hazafelé meg is beszéltük a Naggyal, hogy ez egy mese, a farkasok ragadozó állatok, ami azt jelenti, hogy bizony muszáj húst enniük, a természetben ez teljesen normális), de a lányoknak nagyon tetszett a műsor, még a baba is tátott szájjal figyelte az ölemből a színpadot és a megfelelő részeknél kacarászva tapsolt.  

Az előadás végén, amíg a Kicsit visszaapplikáltam az előtérben hagyott babakocsiba, a Nagy lebratyizott a ruhatáros lánnyal, aki beengedte a – nyár lévén üres – akasztók közé, megmutatta neki a dombornyomott bilétákat, és elmagyarázta hogy működik a rendszer.

Még időben hazaértünk, hogy egy gyors vacsora és fürdés után a szokásos időpontban ágyba dugjam őket, mert másnapra jócskán kellett az energia mindhármunknak, hiszen az állatkertbe készültünk.

A Nagy már hetek óta kérdezgette, hogy mikor megyünk megint, így hiába voltam velük egyedül, mégis bevállaltam, de azért igyekeztem a lehető legkevesebb cuccal megindulni.

Az elsőszülöttem mostanában minden mozdulatomat figyeli, nagyon érdekli, hogy hogyan gondoskodom a kistestvéréről, igyekszik mindent leutánozni, még a fektetés előtti szoptatást és ringatást is reprodukálja a saját játékbabájával.

A fentiek miatt persze az állatkertbe sem indulhattunk el az ő csemetéje nélkül, sőt, még arra is megpróbált rávenni, hogy elhozhassa a játék babakocsiját is – de nem hagytam magam behúzni a csőbe! Még csak az hiányzott volna, hogy amikor nettó nyolc perc múlva elunja a tologatást, akkor majd cipeljem én a teljes cuccost a csimpánzoktól a vízilovakon keresztül az állatsimogatóig.

Kompromisszumot kötöttünk, felajánlottam, hogy elhozhatja a babáját, de csak úgy, ha hordozóba tesszük, pont, mint ahogy én szoktam a Kicsit. Erre természetesen felcsillant a szeme, így gumiszalagból meg egy darab textilből varrtam neki egy leegyszerűsített háti hordozót és abba tettük a kitömött porontyot.

​​​

Reggeli után azonnal útra keltünk, hogy már a nyitásra ott legyünk és be is tudjuk járni a kicsi, de érdekes parkot, mielőtt haza kellene indulnunk a lányok alvása miatt. A korai órákban szinte teljesen üres volt a hely, sokáig magunkban kóboroltunk és csak egy-egy dolgozó jött néha-néha szembe, amíg az egyik kifutónál nem találkoztunk egy fekete házaspárral, és a két kisfiukkal. Már messziről hallottam, hogy angolul beszélgetnek egymás között, amikor odaértünk melléjük köszöntek is nekünk, én is kedélyesen válaszoltam, azt is hozzátéve (feltételezve, hogy turisták), hogy „remélem jól érzik itt magukat nálunk és további jó szórakozást!”

Közben persze a Nagy folyamatosan magyarázott az éppen megfigyelt állatokról, én is hozzá-hozzászóltam a gondolatmenetéhez, amikor egyszer csak visszafordult a fickó és megkérdezte, hogy

„elnézést, jól hallom, hogy magyarul beszéltek?”

Úgy meglepődtem, hogy horvátul válaszoltam! Kiderült, hogy ők négyen már 10 éve Magyarországon élnek, csak látogatóban vannak itt és mindannyian szuperül beszélnek magyarul! A gyerekeknek még minimális akcentusa sincsen!

Végül aztán összeverődtünk és együtt sétáltunk tovább, miközben végig beszélgettünk. Az életben nem gondoltam volna, hogy pont ilyen körülmények között fogok magyar szót hallani, de nagyon jól esett a szokásos ovis társaságon kívül másokkal is az anyanyelvemen csevegni.

Az állatkerti látogatás után a délutánt már sajnos nem tudtuk szabadfoglalkozással tölteni, muszáj volt azonnali időpontot kérnünk az autószerelőnkhöz. A parkból hazafelé vettem észre, hogy amikor felváltok hármasba vagy négyesbe, remeg alattunk az autó és a fordulatszámmérő mutatója is vibrál, de ha felgyorsítok, akkor elmúlik. Jobb ötletem nem lévén kikapcsoltam a klímát, amitől azonnal elmúlt a probléma és gond nélkül hazaértünk.

Mindenesetre rögtön kértem egy időpontot, hogy legalább véleményt mondjon róla egy szakember, mert nem szívesen furikáztam volna a lányokat úgy, hogy bárhol-bármikor lerobbanhatunk.

A Nagy itthon maradt az apjával, én pedig a Kicsivel és a régi kagylóülésünkkel elindultam a városon kívüli szervízbe, hogy ha esetleg ott kell hagynunk az autót, és csak taxival tudunk hazajönni, akkor ne kelljen külön gyereküléses kocsira várnom.

Végül aztán semmiféle problémát nem találtak a diagnosztika során, de a szerelő szerint érdemes lenne a kuplungot kicseréltetni, mert szerinte „kemény”. Máig nem értem, hogy ez mit takar, áprilisban volt a nagy éves szervízen az autónk, mindent tökéletesen rendben találtak, mi sem vettünk észre semmi változást, a klíma kikapcsolása után megszűnő remegés pedig szerintem nem mechanikai gondra utal, de nem én vagyok a szakember.

Egyelőre nem tudott konkrét időpontot adni a cserére, de nem akarok hazárdírozni, addig, amíg meg nem csinálják nem fogok ~750 kilométert így vezetni, hogy meglátogassuk anyukámat – legalábbis ezzel az autóval biztosan nem.

Csütörtökön ismét orvosi időponttal indítottuk a napunkat, reggel kilencre volt a férjem előjegyezve a műtét utáni kórházi kontrollra. El is indultunk négyesben a város másik végében lévő klinikára, de ezúttal kivételesen tartották magukat a menetrendhez, és azonnal szólították.

Több orvos is jelen volt, még most is mindenki a csodájára járt, hogy mennyire rendkívüli, hogy egy napok óta perforálódott vakbéllel olyan vérképe volt, amilyen, olyan fehérvérsejt számmal, amilyen – de szerencsére mindent rendben találtak, az elvárásoknak megfelelően regenerálódik, lassan és fokozatosan elkezdhet visszatérni a megszokott étrendjéhez, bár még hat hétig (a műtét napjától számítva nyolc hétig) nem emelhet semmit, amit két kilónál nehezebb.

Bár számítottunk rá, hogy minden rendben (pontról pontra betartottuk az összes utasítást), de azért nagyon örültünk neki, hogy jó úton halad a felépülése.

A csütörtöki napunk azonban mégis szomorúan ért véget. Egy ideje már érlelődött bennünk a döntés, de a héten – a sors közbeavatkozásának köszönhetően – elköltözött tőlünk a kutyánk.

Amikor öt évvel ezelőtt örökbefogadtuk a menhelyről, az első sétáink egyikén szinte azonnal összetalálkoztunk egy – a szomszédos utcában lakó – házaspárral, akiknek pontosan ugyanolyan fajtájú, fele-fele keverék kutyájuk volt, mint a miénk.

Gyakran mentünk együtt a futtatóba, sok időt töltöttünk mi is velük és a kutyák is egymással éveken keresztül, amíg ki nem költöztek egy Zágráb melletti kis faluba, de múlt héten teljesen véletlenül összefutottunk, így derült ki, hogy az ő – jópár évvel idősebb – ebüket pár napja el kellett altatni.

Szó, szót követett, így jutottunk el odáig, hogy örökbefogadták a kutyánkat. Borzasztóan szomorúak voltunk, de vagyunk annyira önkritikusak, hogy hónapok óta nem jutott szegényre annyi időnk, amennyit megérdemel, most meg a körülményeknek köszönhetően pláne tragikus a helyzet, mindig ő kerül a prioritási lista aljára, ami szerintünk – lakásban élve – már az állatkínzás előszobája, így az ő érdekében (is) hoztuk meg ezt a nehéz döntést, de nem fogok hazudni, nekünk is egyszerűbb így.

Kibőgtük magunkat, de az mindenképpen megkönnyítette az elhatározást, hogy évek óta ismerjük az új gazdikat és egy nagy kertes házban élve tudtuk, hogy sokkal jobb helye lesz a blökinknek náluk, mint amit mi tudnánk biztosítani neki.

Azóta is folyamatosan kapjuk a képeket, videókat róla; elképesztően boldog, és láthatóan nagyon jól érzi magát, így bízunk benne, hogy összességében jól döntöttünk.

Péntekre semmi különleges programunk nem maradt, így a játszótéren múlattuk az időt, és elszaladtunk a lányokkal bevásárolni is, hogy megvegyünk minden szükséges hozzávalót a Kicsi hétvégi születésnapjához.

A férjem napról-napra egyre jobban van (egyedül zuhanyzik, az asztalnál eszik, egyre többet sétál, ha nem veszem észre, akkor suttyomban már el is mosogat néhány edényt), így azt mondta, hogy őt nemhogy nem zavarja, ha vendégeket fogadunk, de külön örülne is a látogatóknak.

Lehet, hogy meglepő, de nekem is könnyebb azóta, mióta a Nagy is itthon van. A Kicsi szájtátva figyeli minden mozdulatát, ő sokkal érdekesebb társaság, mint én, így nem nekem kell cirkuszi bohóckodni naphosszat, nagyon szépen eljátszanak kettesben is, csak szemmel kell tartani őket.

Az ő kapcsolatuknak is jót tesz, hogy több időt töltenek együtt, tanulják mindketten, hogy hogyan kell a testvérrel viselkedni. A Nagy gyakran tekint a húgára úgy, mint egy játékra, sokszor kell emlékeztetni, hogy ő egy hús-vér gyerek, nem pedig egy kutya vagy egy szórakoztató eszköz, aki mindent, mindig pontosan úgy fog csinálni, ahogy azt ő kitalálta.

A fő konfliktusforrás (a túlzó – „Anya, a baba el akarta törni a kezemet, hogy folyjon a vérem!” – árulkodáson kívül) jelenleg az, hogy szó nélkül kikap mindenféle dolgokat a Kicsi kezéből, aki a nyilvánvaló igazságtalanság láttán azonnal bömbölni kezd. Emiatt az elsőszülött többször ült már büntetésben a héten, de úgy tűnik, hogy előbb-utóbb beérik az agyában a folyamatosan szajkózott: „kérd el tőle szépen, nem vesszük ki csak úgy semmit a kezéből, gondolj bele, hogy te sem örülnél neki!” mantra és most már csak egészen ritkán fordul elő, hogy elfeledkezik magáról.

Gyakoroljuk az oda-vissza cserekereskedelmet is, lehet a másik játékaival is játszani, de nem szabad kisajátítani mindent. Összességében örülök, hogy most jut erre időnk, mert a normál, rohanós hétköznapokon csak napi pár órát voltak egy légtérben, aminek a nagy része el is ment az utazás-fürdés-vacsora-altatás kombóval.

Pénteken délután Baka felvette a Nagyot, hogy aznap ott aludjon náluk, és azt is lebeszéltük, hogy szombaton pár órára a Kicsit is bevállalja, hogy hármasban bandázzanak valamelyik játszótéren.

Sajnos óriási hőség volt kinn, így nem tudtak sokáig maradni, de arra mindenképpen jó volt ez a két óra nélkülem töltött idő, hogy elkezdjük a babát hozzászoktatni a nagyszülőkhöz is. A szabadban nagyon jól le lehet foglalni, nem is volt semmi különösebb probléma vele, de amikor értük mentem, akkor persze hirtelen észbe kapott, hogy eddig nem voltam ott és sírva fakadt.

Nem baj, szerintem ez egyelőre teljesen normális, lesz ez még jobb is, lépésről lépésre haladunk.

A „gyerekmentes” időben nyugodtan lezuhanyoztam és megsütöttem a Kicsi málnás-áfonyás tortáját is a másnapi ünneplésre. A Nagy ennyi idősen bele volt bolondulva az áfonyába, túlzás nélkül vödörszámra ette (és eszi még mindig) – egyelőre úgy tűnik, hogy a húga is nagyon szereti, de a málna jelenleg mindenek felett áll. Két kézzel, kétpofára tömi a szájába, így adott volt, hogy a tortája is ilyen ízű lesz.

Vasárnap délelőtt a Kicsi kedvenc étele, a tésztabundában sült csirkemell is elkészült rizibizivel, aztán már nem maradt más hátra, mint hogy meggyújtsuk a születésnapi gyertyát, az elsőt a sorban.

Úgy elszaladt ez az év, hogy alig akarom elhinni, hogy már a szülinapját ünnepeltük és a pici, tehetetlen újszülöttből egy villámgyorsan futkosó totyogó lett. Már 9250 gramm és ugyan nem triplázta meg a születési súlyát (sőt, egy fél kilóval még könnyebb is, mint a szintén kistermetű Nagy), de azért azt ti is látjátok, hogy egyáltalán nem soványka. Nyolc foga van, tapsol, integet, kockákból építkezik, a labdát tudja dobni és rúgni is, néhány szót már ügyesen kimond, a testvérével pedig a szó legszorosabb értelmében bálványozzák egymást.

Lehet, hogy voltak-vannak nehézségeink, az éjjeli alvása bőven hagy kivetnivalót maga után, de összességében egy energikus, okos, életvaló – már nem is olyan – kicsi baba.

Leginkább az – általatok is jól ismert – gondjainak is köszönhető, hogy még tavaly ősszel nekikezdtem egy új projektnek. Úgy éreztem, hogy a nonstop babázás és a kialvatlanság talán legnagyobb hullámvölgyében jót tesz valami másra koncentrálnom; új, a gyerekek gondozásán kívül eső kihívásokat keresnem, így született meg a saját weboldal gondolata.

Mindent egyedül csináltam, a koncepció kitervelése, a dizájn összeállítása és a különböző tartalmak feltöltése tök jól átlendített a nehézségeken, nem süppedtem bele az önsajnálat mocsarába, napról-napra lendületet adott a babázós, gyeses lét monotonitása mellett – és most, amikor eljött az ideje, hogy nektek is megmutassam a több hónapnyi aprólékos munka eredményét, csak remélni merem, hogy valami hasznosat alkottam.

A naplót ebben az új formátumban, az anyeztnezd.hu oldalon tervezem folytatni, szeretnék heti több írást is közzétenni mindenféle témában és a szokásos blogbejegyzések mellett találhattok folyamatosan bővülő listákat receptekről, kézműves ötletekről is; szóval bízom benne, hogy érdemes lesz gyakran benéznetek.

Köszönöm szépen a Bezzeganya szerkesztőinek (örök hálám Vakmacs!), hogy az elmúlt másfél évben közel száz posztomat lektorálták és türelmesen tűrték az (eleinte gyakran előforduló) utolsó utáni simításokat.

...és persze köszönöm a ti figyelmeteket is, kedves olvasók!

Köszönöm, hogy a távolból is szorítottatok értünk, miközben végtelennek tűnő órákon keresztül vajúdtam, hogy együtt örültetek velünk, amikor végre kibújt a családunk legkisebb tagja és hogy utólag velem együtt szörnyülködtetek a szülésemen. Köszönöm, hogy bátorítottatok, amikor hónapokon keresztül ébredtem óránként a babához minden éjjel, amikor 2-3 óra alvással egyedül intéztem a családi logisztikát és az ovifuvarokat nap, nap után. Köszönöm, hogy győzködtetek minden egyes fognál, hogy egyszer elmúlik és hogy ne aggódjak a szűnni nem akaró orrfolyás miatt, nagyobb testvér mellett ez egy ilyen biznisz. Köszönöm, hogy keddenként veletek együtt élhettük meg az első átfordulást, a mászás kezdetét, az első lépéseket, az első szavakat és pénteken az első születésnapot is – de leginkább azt köszönöm, hogy hétről-hétre itt voltatok és olvastátok az írásaimat.

Janka ezennel kicsekkol a Bezzeganyáról.

Salty