Anno megosztottam veletek második fiam születésének történetét, és páran arra voltatok kíváncsiak, hogy az elsőt milyen volt megélni, mivel akkor még csak 16 voltam. Most elmondom. Teljesen átlagos kamaszként éltem mindennapjaimat. Elvégeztem az általánost, felvettek egy középiskolába irodalom-dráma tagozatra, így indultam neki a nyári szünetnek. Akkoriban kezdtem el belekóstolni a bulikba és az éjszakai életbe. Megismerkedtem egy fiúval, aki persze idősebb volt nálam pár évvel, és tipikus rossz fiú híre volt a faluban. Természetesen pont ez vonzott benne. Összejöttünk, jól elvoltunk, majd 8 hónap együttjárás után lefeküdtünk egymással. Hogy a lényegre térjek, valószínűleg egy átbulizott, bódult éjszaka után maradhattam terhes,amit persze akkor még nem tudhattam. A gyanúja fel sem merült, mivel ha hiszitek, ha nem, még három hónapig megjött a mensim, igaz, hogy össze-vissza, de megjött. A negyedik hónapban viszont elmaradt,ezért kénytelen voltam szólni édesanyámnak, hogy szerintem baj van.
Anyámmal felültünk az első buszra és irány a kórházi nőgyógyászat. A buszon megbeszéltük, hogy ha terhes vagyok, elvetetjük, hisz még fiatal voltam. Ekkor jött a hidegzuhany. Megvizsgált a doki, és közölte velünk, hogy 17(!) hetes terhes vagyok. Tudom, itt jöhetnek majd a kommentek, hogy de hát hogy nem vettük észre, meg a szülők se, senki. Hát így. Én és a párom gyanakodtunk ugyan, de tipikus felelőtlen fiatalok voltunk, nem vettük komolyan. Nos, akkor abban a pillanatban meg kell mondjam, egy világ omlott össze bennem, összezavarodtam. Nem volt választás hogy marad a baba vagy nem, itt tények voltak. Édesanyám rám nézett, és azt mondta, megoldjuk, felneveljük, de most hazamegyünk és megkérdezzük az apát, hogy ő mit akar.
Édesanyám nagyon határozott volt. Párom már várt minket a buszmegállónál. Odarohantam hozzá, zokogtam. Anyám nekiszegezte gondolkodás nélkül a kérdést: Most döntsd el, hogy mit akarsz, vállalod és kitartasz a lányom mellett, vagy nem, de akkor tűnj el az életükből. Akkor ő azt mondta, természetesen velem marad, együtt csináljuk végig. Nos, teltek-múltak a hónapok, a terhességemmel semmi baj nem volt. Közben beköltöztünk egy saját házikóba, igaz, kissé szegényesen, de megvoltunk, volt otthonunk. Nos, biztos tudjátok, milyen egy falu. Az emberek sokáig beszéltek rólam, megbámultak az utcán. A terhességemet végül is jól éltem meg, bár rendesen fel sem fogtam szerintem, hogy mekkorát is változik majd az életem. A barátaim szép lassan eltűntek, mindenkinek iskola, buli, stb. Meg kellett tanuljak főzni, mosni, takarítani, amit addig nem nagyon gyakoroltam, nem vagyok rá büszke, na de ez van. Hirtelen kamaszból felnőttként kellett viselkedjek. Nem volt könnyű. De térjünk vissza a babához.
Egyszer egy reggelen úgy éreztem, hogy folyik valami, nem folyamatosan, csak néha. A doki azt mondta, szerinte nincs nagy baj, de menjek be a kórházba, hogy nem a magzatvíz szivárog-e. Ekkor 38 hetes voltam. Bementünk, aznap este már nem vizsgáltak nagyon meg, azt mondták, feküdjek be és holnap megnéznek. Így is volt. Reggel ugye jöttek a dokik, körbenéztek majd szóltak, hogy menjek át a vizsgálóba. Átbattyogtam a vizsgálóba. Nos, ott kérem szépen volt egy asztal középen, és körülötte kb. 10 fiatal orvostanonc. Természetesen mind fiatal férfi. A doki, a főorvos egy mogorva vénember volt. Mondta, hogy feküdjek fel, megvizsgál. Maga a vizsgálat rettenetesen kellemetlen volt, sőt, fájt! A doki persze ügyet sem vetett rá, hogy szóltam. Arra emlékszem, hogy odaszólt a többi dokinak, hogy a magzatvíz nem folyik, és itt éreztem egy nagy feszítést és egy tompa pukkanást. Elkezdett ömlenia magzatvíz.
Ma már sejtem, hogy valószínűleg burkot repesztett vagy a vizsgálat durvasága miatt megindult a folyamat. Iszonyatosan megijedtem és összezavarodtam, mert persze egy szót sem szólt, csak közölte, hogy menjek vissza a szobába, majd szólnak. Na, hát én azonnal telefont ragadtam és riasztottam mindenkit, hogy úgy tűnik, elkezdődött. Az elején semmi gond nem volt, jöttek a fájások szépen rendesen, de még enyhén. Kb. egy óra múlva betereltek a szülőszobába. Beöntés,borotválás,stb. Én szerintem nagyon rémült arcot vághattam, mert egy fiatal doki odajött hozzám és leültetett beszélgetni, megkérdezte, tudom-e, hogy most mi fog történni. Mondtam neki, hogy azon kívül, hogy gondolom szülni fogok, nem. Nos, ő elmesélte nekem, hogy mi lesz és mit hogy fog csinálni, mivelhogy vele fogok szülni. A lényeg hogy itt is, mikor felálltam, hirtelen éreztem egy ingert, hogy nyomni kéne. Mondtam a dokinak, hogy mi van, erre ő rögtön a szülőágyra fektetett. Még nem tolófájások voltak, csak simák, de nagyon fájtak, és igen, ordítottam, minden egyes fájásnál. Kb. 6 ilyen lehetett, úgyhogy nem órákig kiabáltam.
Aztán jöttek a tolófájások, és láss csodát, akkor már csak az inger volt, megszűnt a fájdalom. Pár nyomás és megszületett a nagyfiam. Egészen addig a pillanatig fogalmam sem volt, hogy mi van, de amikor odaadták a kezembe, kitört rajtam a sírás, hogy úristen, ő az én fiam? Tényleg az enyém? Akkor és ott olyan hatalmas öröm és szeretett árasztott el, amit elmondani nem lehet. Hiába csak 16 voltam, anya voltam, és akkor abban a pillanatban ez tudatosult bennem. És tudjátok mit? Fantasztikus élmény és érzés volt. Nem volt könnyű, sok minden kimaradt az életemből, sok minden máshogy alakult, mint terveztem. Talán van, amit bántam is régen, de ma már egy percet sem bánok. Igaz, az apjától különmentünk, de azóta férjhez mentem és már két csodálatos gyermekem van. 28 éves vagyok, és nem bánom, hogy így alakult az életem, mert boldog vagyok. A gyermekeim a mindeneim és nem csinálnék másképp semmit.
Katalin
