Hol is kezdjem a beszámolót erről a hétről? Talán az a legegyszerűbb, ha az előzményeknél.

Már a múlt hét második felében, a szülinapi készülődés és ünneplés idején is eléggé furcsán érezte magát a férjem, étvágytalan és gyenge volt, rázta a hideg, a háta és a csípője is sokkal jobban fájt a szokásosnál... egyszóval olyan volt, mintha éppen valami komolyabb betegség kezdené leteríteni.

Ő azt mondta, hogy ahhoz hasonló érzés, mint amikor tavaly karácsonykor covidos volt, így szombat délelőtt el is ment venni egy tesztet, hogy ne hívjuk úgy ide a szülinapi vendégeket, hogy elképzelhető, hogy fertőző beteg. A legújabb tesztek a koronavírus mellett már több mindenre szűrnek, de mivel minden kis ablakban negatív lett az önvizsgálat eredménye, így nem csak a covidot, de az influenza két típusát is ki tudtuk zárni.

A továbbiakban nem különösebben foglalkoztunk a dologgal, meg voltunk győződve róla, hogy biztosan csak egy makacs megfázás vagy valami hasonló állhat a háttérben, iszogatta az Aspirin Complexet, szedte a vitaminokat és vártuk, hogy elmúljon, de vasárnap éjjelre borzasztóan bedurvult a dolog.

Egy szemhunyásnyit nem aludt, belázasodott és olyan fájdalmai voltak a derekában, hogy folyamatosan verte a víz; így számítva rá, hogy mindenhol fogják tőle kérni, reggel azonnal elment egy teljes vérképet csináltatni és bekopogott az eredményekkel a háziorvoshoz is.

Arra gyanakodott, hogy a hátában az egyébként is rettenetes állapotú idegek gyulladhattak be és mivel korábban is előfordult már ilyen, most is szeretett volna gyulladásgátló, blokkoló injekciókat kapni a gerincébe, mert legutóbb is az segített. Még MRI-re is előjegyeztette magát magánúton hétfő estére, mert a „szokásos orvosa”, aki egyébként a problémáival foglalkozik, egyedül csinál ilyesmit az egész országban és Zágrábban csak kéthetente péntekenként rendel, az meg nyilván nem volt opció, hogy addig várjon ekkora kínokkal, az ügyeleten meg úgyis csak fájdalomcsillapító injekciót kapott volna, ami maximum 12 óráig hatásos. 

A háziorvos viszont még hétfőn délelőtt kielemezte a véreredményeit, amiket talán úgy lehetne összefoglalni, hogy egyszerre volt megdöbbentő és tragikus. A fehérvérsejt aránya 7(!), úgy, hogy 20-tól kezdődik a minimum elfogadható szint, a C-reaktív protein pedig –, aminek az emelkedése a szervezetben lévő gyulladást jelzi – 198(!) volt, úgy, hogy 5 alatt kellene lennie.

Ezek alapján egyértelmű volt, hogy nagyon súlyos bakteriális fertőzése lehet, fel is írt a doki neki egy bivalyerős antibiotikumkúrát és másnap reggelre visszarendelte vérvételre. Ekkor úgy gondoltuk, hogy megoldódott a dolog, szedi szépen a gyógyszert ahogy elő van írva, csak ki kell várnunk, hogy lassacskán jobban legyen.

Ennek ellenére ugyanolyan éjszakája volt hétfőn is, mint egy nappal korábban, kedden reggel már nem is tudott egyedül elmenni az orvoshoz, én vittem el a vérvételre, miközben igyekeztem a Nagyot is eljuttatni az oviba és időben visszaérni, hogy azonnal fel tudjam venni, amint végez.

Megsürgették a labort, így már fél tíz körül megérkeztek az eredmények: a CRP szint nem hogy nem ment lejjebb az antibiotikum hatására, de már 287 volt! A háziorvos azonnal továbbküldte a sürgősségi infektológiára, mert ennek már a fele sem tréfa.

Rögtön útra keltünk, bevittem a kórházba, de a babával nem tudtam ott maradni vele, így amíg ő várakozott, mi a Kicsivel a párszáz méterrel távolabb lévő parkban múlattuk az időt. Mivel csak négyen voltak előtte, bíztunk benne, hogy hamar meg fogják nézni, de végül csak öt óra(!) elteltével kezdtek neki a vizsgálatoknak.

Én már elképesztően feszült voltam, ott tartottam, hogy vagy leütök vagy lefizetek valakit, csak foglalkozzanak már vele! Milyen sürgősségi ellátás az olyan, ahol ennyi ideig kell ilyen fájdalmak mellett egy kényelmetlen széken kuporognia a váróban, mindenféle segítség nélkül?!

Vittünk be neki plusz enni- és innivalót, de sajnos nekünk a Kicsivel el kellett indulnunk haza, hogy a Nagyot fel tudjam venni az oviból. Szerencsére anyósom délelőttös volt a héten, így le tudott váltani és még egy telefontöltőt is bevitt a férjemnek a váróba, hogy tudjunk kommunikálni, ha már ilyen sokáig ott ragadt.

Mire ő megérkezett a kórházhoz, már nekikezdtek a vizsgálatoknak. Éppen úton voltunk az óvodából hazafelé, amikor jött a telefon, hogy amint tudom, pakoljam össze a holmijait, már nem fogják hazaengedni, sőt,

órákon belül meg is műtik, mert perforálódott a vakbele. Olyan súlyos a helyzet, hogy az orvosok nem is értik, hogy hogy áll még mindig a lábán.

Édes istenem, azt sem tudtam hirtelen mihez kezdjek, teljesen lefőttem. A két gyerek boldog tudatlanságban, mit sem sejtve csacsogott tovább a hátsó ülésen, én pedig azon gondolkodtam, hogy mivel érdemelte ki szegény, hogy a negyvenedik születésnapjára egy életmentő hasi operációt kap a sorstól.

Remek szülinapi ajándék, mondhatom!

Itthon amint beléptünk az ajtón, azonnal nekikezdtem összeszedni mindent, amire szüksége lehet és rohamtempóban indultunk vissza a kórházba. Ekkor találkozni már sajnos nem tudtunk, mert ahol éppen a további vizsgálatokat végezték, oda mi már nem mehettünk be, de a két gyerekkel nem is biztos, hogy jó ötlet lett volna.

Mi hárman hazajöttünk, de Baka legalább ott maradt a látogatók számára kijelölt területen még egy darabig, amíg több információhoz nem jutottunk. A CT és az ultrahang után kiderült, hogy semmiképpen nem tudják laparoszkópiásan megműteni, fel kell nyitni a hasüreget.

Amikor volt lehetősége beszélni, telefonon tartottuk a férjemmel a kapcsolatot, utoljára este fél kilenckor beszéltünk, ekkor már aláírta a beleegyező nyilatkozatokat és éppen az aneszteziológusra várt, így tudtam, hogy most egy jó darabig nem fogok semmi hírt kapni felőle. Mindenképpen meg akartam várni, amíg felébred, megbeszéltük, hogy majd ír egy üzenetet, így lefektettem a gyerekeket, aztán elkezdtem pánikszerűen rendberakni a lakást, addig is telik az idő.

Elpakoltam a kinn maradt játékokat és összeszedtem a fürdőben maradt holmikat, aztán rápillantottam az órára. 21:24. Már biztosan elkezdték a műtétet.

Elő kell készítenem a lányok másnapi ruháját. 21:26.

Elmosogatom azt a pár tányért és poharat a mosogatóban, aztán letörlöm az etetőszéket is. 21:37.

Megmosom a hajam, úgysem jutott rá időm délután, amikor futtában lezuhanyoztam. 21:51.

Ilyen lassan még sosem telt az idő. Vajon ő is ugyanezt érezte tavaly ilyenkor, amíg én a Kicsivel vajúdtam?

Amikor már semmi egyéb tennivalóm nem maradt, leültem a Google elé. Mennyi ideig tart egy vakbélműtét? Milyen kockázatai vannak? Biztosan sokkal több idő lesz, mert fel kell nyitni a hasfalat, nem elég a laparoszkópia. Az altató hatása mikorra megy ki a szervezetéből? Nagyjából éjfélig jelentkeznie kellene, nem?

Irgalmatlanul ideges voltam és a kikeresett információk csak tovább emelték a vérnyomásom. Perforált vakbélnél a halálozás esélye közel tíz százalék? Jézusom. Ugye ebbe a statisztikába csak olyanok kerülnek, akik nem jutnak el a műtétig?

Végül aztán éjfél előtt nem sokkal érkezett az üzenet, hogy most ébredt fel, mindene borzasztóan fáj, valószínűleg nem fog tudni aludni, de nekem jó éjszakát kíván. Beszéltünk pár sort, aztán nyugovóra tértem.

Öröm az ürömben, hogy a feszült várakozás közben legalább eszembe jutott a jövő hétre tervezett tengerparti utazásunk is és egészen pontosan 37 perccel a végső határidő előtt tudtam a foglalásunkat töröltetni úgy, hogy még beleessünk az ingyenes lemondásba.

Másnap reggel már telefonon is fel tudtam hívni a férjemet, az általános közérzete sokat javult pusztán attól, hogy már nem mérgezi saját magát, de iszonyú fájdalmai voltak az óriási vágás miatt és egy szemhunyásnyit sem tudott aludni.

Mi itthon tettük a dolgunkat, elvittem a Nagyot az oviba és délutánra még egy kis játszóterezést is sikerült beiktatni a kánikulában, miután megjártuk a könyvtárat is.

A Kicsi éli világát, de az elsőszülöttnek nyilván feltűnt, hogy valami nincsen rendben. Már kedd este is többször megkérdezte, hogy hol van apa, de miután leegyszerűsítve elmondtam neki, hogy mi történt, továbbra sem hagyta nyugodni a téma, így kihoztunk pár kórházas könyvet a könyvtárból, hogy azokon keresztül beszéljünk róla, hogy pontosan mi a baja.

​​​Egy négyéves gyereknek már nem szúrhatom ki annyival a szemét, hogy „apa beteg, kórházban van”, kíváncsi volt rá, hogy mit csináltak vele az orvosok, meddig kell benn maradnia és mikorra fog teljesen meggyógyulni. Arról nem is beszélve, hogy jobbnak láttam felkészíteni rá, hogy amikor végül apa hazajön, még akkor sem lesz minden olyan, mint eddig volt.

Érdeklődve, figyelmesen hallgatta az ő szintjén előadott magyarázatot – csütörtök reggel már úgy rontott be az oviba, hogy: „Óvónéni! Tudod, hogy hogy hívják a doktorbácsi kését? Úgy, hogy SZIKE!”

Nagyon hiányzott neki az apja, pontosan emlékezett rá, hogy szerda este azt mondtam neki, hogy körülbelül öt napig kell a kórházban maradnia és minden reggel elmondta, hogy megint aludtunk egyet, már csak négy-három-két napot kell várni.

Csütörtökre terveztem, hogy a látogatási időben (délután 4-5 között) bemegyünk majd hozzá, mert abban egyetértettünk a férjemmel, hogy addig semmiképpen nem állítok oda a gyerekekkel, amíg nem veszik ki a testéből kilógó csöveket, de végül ezt az ötletet is megvétózta.

Arra hivatkozott, hogy a szobatársai sokkal súlyosabb állapotban vannak, úgy fogalmazott, hogy szó szerint kilógnak a belsőségeik, ezt pedig semmiképpen nem kellene a lányoknak látni, a kórházi fertőzésekről nem is beszélve.

Így aztán letettünk a látogatásról és számoltuk tovább a napokat.

Bár elképesztően fáradt voltam, aznapra nagyjából sikerült felvennem a szokásos fordulatszámomat, együtt készítettük el a vacsoránkat a Naggyal és a itthon lévő, kissé szottyadt banánokból még két tálca muffint is sütöttünk, aminek a nagy részét másnap bevitte az oviba a csoportjának.

A körülményekhez képest egészen elégedett voltam azzal, ahogy telnek a napjaink hármasban, de a Kicsinek megint sikerült alakítania péntekre virradóan.

Nem tudom, hogy a tikkasztó hőség, a szeparációs szorongás felerősödése vagy a megváltozott családi dinamika volt az oka, de aznap éjjel gyakorlatilag húsz percenként ébredt onnantól kezdve, hogy lefektettem és nagyjából éjfél körül be is fejezte ezt az alvásnak csúfolt színjátékot és csak simán ébren volt. Ha letettem az ágyába, akkor sírt, de a karomban vagy az ölemben csöndesen nézelődött, miközben a kezeit fúrta a ruhám alá.

Hogy legalább a Nagyot ne ébresszük fel, még a nappaliba is kimentem vele két-három különböző alkalomal, hátha kicsit lefárassza magát, de ott is ugyanez folytatódott, nem akart játszani vagy kódorogni, csak azt szerette volna, ha fogom az ölemben. Nagyjából hajnali négy volt, mire végre valahára mindketten el tudtunk aludni, persze ezt is úgy, hogy félig rajtam feküdt.

Mivel nagyjából két órát sikerült így szusszannom, péntek reggelre már tényleg borzasztóan ki voltam facsarva. Valahogyan azért sikerült eljutnunk az oviba, de csak az tartotta bennem a lelket, hogy otthon majd én is lefekszem a Kicsivel, amikor (valószínűleg a szokásosnál hamarabb) aludni megy; a tegnapi vacsorából maradt mára ebédre is, a héten mindent kimostam és kivasaltam, előző nap össze is porszívóztam, Deda megy délután a Nagyért – nekünk csak túl kell élnünk estig itthon.

Szerencsére a férjem legalább jó hírekkel szolgált pénteken, majd’ 60 óra ébrenlét után végül sikerült éjjel aludnia és az elvárásoknál sokkal gyorsabban gyógyul a heg is, várhatóan szombaton haza is engedik.

Az orvosai azt mondták, hogy minden jel arra utal, hogy már múlt héten kedd-szerda magasságában perforálódhatott a vakbele, csak mivel elég extrém a fájdalomtűrő képessége és a hasa jobb oldala helyett a hátába sugárzott ki a dolog, nem ennek tulajdonítottuk a tüneteit. Az operáció során kiderült, hogy a gyulladás már elkezdett továbbterjedni a vastagbelére is, óriási szerencséje volt, hogy még időben bejutott a kórházba.

Egy hajszálon múlt, hogy nem lett tragédia a vége, és most nem szerepel abban a tíz százalékban, akik nem élik túl a vakbélgyulladást.

Mivel a szokásosnál komplikáltabb volt a műtét, innen még vár rá hat teljes hét felépülés, addig egyáltalán nem hajolhat, nem emelhet és persze az előírt kímélő diétát is maradéktalanul be kell tartanunk. Emiatt a nyári terveink javarészéről le kell mondanunk, de ez legyen most a legkisebb bajunk, majd kirándulunk, utazunk, strandolunk jövőre, az a fontos, hogy mindenki életben és a körülményekhez képest jól van.

Az már csak hab a tortán, hogy a héten az oviban is szóltak, hogy nem tudják a nagylányomat egyáltalán fogadni a nyáron, mert közel 80 gyerek iratkozott fel ügyeletre, de a tapasztalatuk szerint a létszám sosem szokta meghaladni a 20 főt, ezért úgy döntöttek, hogy akinek kisebb (még nem óvodás) testvére van, az nem veheti igénybe a szolgáltatást.

Mit ne mondjak, eléggé felszaladt a szemöldököm, már csak azért is, mert a mi tapasztalatunk szerint a bölcsődék egész nyáron nyitva vannak, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a szülőknek nincs annyi munkahelyi szabadsága, hogy lefedjen két és fél hónapot, a nagyszülők bevetése sokszor nem opció, táboroztatni ennyi idős gyerekeket meg nem lehet.

A Kicsi július elején betölti az első életévét, hivatalosan nekem is dolgoznom kellene, így eléggé hülye elgondolás, hogy a „még nem óvodás kisebb testvér” esetében azzal kalkulálnak, hogy az egyik szülő úgyis otthon van, mert korántsem ez az általános.

Részben megértem az indokaikat, bár eléggé hihetetlennek tűnik, hogy egy 400 fős óvodából mindössze 20 gyerek igényel nyári ügyeletet. Hol dolgoznak az ő szüleik és hogy lehet oda jelentkezni?

Nem akartam szőrszálhasogató lenni, egyébként is az volt a terv, hogy itthon lesz a Nagy a nyáron, mielőtt az élet felülírta az elképzeléseinket. Mindenesetre azt legalább sikerült elintéznem, hogy jövő héten (amit korábban kihúztam a tervezett nyaralásunk miatt) még fogadják, így „csak” két hónapot kell majd megoldanom többnyire egyedül.

Az orvosok jóslata viszont beigazolódott a férjem felépüléséről, szombaton délelőtt valóban hazaengedték. Amikor először megöleltem öt teljes nap távollét után, akkor tört ki belőlem az rengeteg felhalmozódott mentális feszültség, amit eddig a gyerekek miatt mélyen elnyomtam és elsírtam magam.

Amikor halkan, – hogy a lányok ne hallják, – megjegyezte, hogy nagyon büszke rám, hogy nélküle is ennyire remekül a gyerekek gondját viseltem és megnyugtató tudnia, hogy jól meglennénk akkor is, ha vele történne valami végzetes – akkor már alig tudtam abbahagyni a zokogást.

Még most is hihetetlen belegondolni, hogy múlt hét vasárnap, amikor a lányokkal az ölében a gyertyákat fújta el a születésnapi tortáján, már legalább négy napja volt perforálódva a vakbele.

Nem tudom mihez kezdtem volna, ha elveszítem a férjemet, a szerelmemet, a gyerekeim apját, a legjobb barátomat. Már az is végtelenül elszomorít és feldúl, hogy ennyire közel kerültünk hozzá.

Amellett, hogy majd’ kiugrottam a bőrömből, hogy végre itthon van velünk, megdöbbentő volt látni, hogy mennyire összeesett – hét kilót fogyott a kórházi tartózkodás alatt – de a lehetőségekhez képest fizikailag jól volt és miután segítettem neki alaposan lezuhanyozni és lemosni a „kórház mocskát”, pszichésen is sokkal jobban érezte magát.

Mindannyian nagyon hiányoztunk neki, azt mondta, hogy szinte érzi, hogy gyorsabban gyógyul úgy, hogy a családja körében van a klíma nélküli, nyomasztó kórházi szoba helyett. A nehezén már túl vagyunk, innentől kezdve már minden nappal egyre jobban lesz.

Számomra a férjem műtéte nélkül is elég emberpróbáló volt az elmúlt időszak a majd’ egy évnyi extrém kialvatlanság miatt, a héten is többször ettek virslit és tésztát a lányaim, mint azt általánosságban szeretném, sőt, felfedeztem a fáradtságnak azt az új szintjét, amikor már nem csak azt szarod le, hogy a gyerek feleszi a földről az etetőszék mellé lehullott kiflidarabokat, de te is egy fél szelet kenyérrel törlöd fel az asztalra cseppent pörköltszószt ebéd közben.

Nemsokára egyéves lesz a Kicsi, már éppen kezdtem azt érezni, hogy lassan kinn van a fejünk a vízből, egy szuper nyár előtt állunk, amikor a férjem vakbele úgy gondolta, hogy beint nekünk azzal, hogy perforálódik.

...de semmi gond, ezt is megoldjuk, ahogy anyukám szokta mondani, olyan még soha nem volt, hogy ne legyen valahogy.

Addig pedig, amíg lesz valahogy, majd erősebbre főzöm a kávét és kettesével szedem a vitaminomat, de akkoris kihozzuk az előttünk álló hónapokból a legtöbbet.

Salty