Elment egy év, most azt mondogatják, elmúlt a járvány. Tanultunk belőle valamit, felismertünk valamit? Összeszedtem tíz olyan dolgot, amit ez a furcsa időszak megmutatott a 12-14 hónap alatt - plusz egy olyan tanulságot, amivel jó volna valamit kezdeni.
A szőnyeg alja, avagy a Nagy Éles Fényű Lámpás
Bevilágított a vírus éles fényű lámpája mindenféle homályos sarokba. Nem volt ott más, mint eddig, csak megváltozott körülötte a helyzet. A „jó volna” helyébe villámgyorsan lépett a „muszáj”, a rutinból járt utakat elzárta valami masszív kőtömb. Akit és amit a rutinok tartottak össze, az gyakran került hogy is fogalmazzak, kihívást jelentő helyzetbe.
A szokások, sietés, rutin elfedtek számos hiányt vagy problémát. Eddig is szűk vagy kényelmetlen volt a lakás, de nem szorultál bele hetekre. Eddig se nagyon tudtad, hogy kell bekapcsolni-beállítani, de nem volt egyetlen túlélési mód a webshop, a videokonferencia, az online befizetés. Eddig se volt tartalékod, de napról napra egész jól elevickéltél. Eddig se volt otthon sok beszélgetés, de nem is voltatok nagyon otthon. Eddig nem kellett látnod, mit csinál a gyereked vagy a társad munka címén –most ők is látták, mit csinálsz te, amikor elvileg dolgozol.
„Nem adhatok mást, mint ami lényegem” – avagy mit tanított Madách és Rolling Stones
Az idézetet Lucifer mondja az Ember tragédiájában, és el kellett mondanom magamnak is párszor, amikor fogalmatlan elvárásaim voltak. A Stones pontosan fogalmazott, adta mindenki, amit tudott és szokott: a prédikátorok prédikáltak, a jótékonysági szervezetek jótékonykodtak, a tolvajok loptak, az özvegyek gyászoltak. Hozta a formáját mindenki, csak most látszott, hol nem elég, hol nem megfelelő. Békeidőben kellene jobban figyelni, kinek miféle hatalmat, hatáskört, feladatot adunk, mire adunk felhatalmazást, mit várunk és mit adunk cserébe érte. Vészhelyzetben látszik igazán, ki ért ahhoz, amit csinál, és kik voltak azok, akik eddig sunnyogtak, tökéletesre fejlesztve a munka mímelését vagy a körülötte történő habverést. Elvégre ha úgy is jó, miért is ne, akár még szórakoztató is lehet.
Amíg kármentés van, kár is ekörül csapkodni. De ne felejtsd, a legközelebbi viharban kire ne bízz irányítópultot.
Oktatás: rögtönzések, a rutin biztonságába menekülés és az elmaradt tanulságok
Egy éve megy valamiféle digitális oktatás. Irtózatos különbségekkel: néhányan megmutatták, hogyan lehet akár kreatívan használni a digitális eszközöket. Nem az osztálytermi rutint, az eredményt vinni digitális csatornákra. Máshol elemi ismeretek vagy eszközök hiányoztak: nyilvánvaló volt, nincs minden háztartásban megfelelő internetkapcsolat, notebook, tablet. Évek lemaradását se tudja se a szülő, se a pedagógus behozni. Van, ami minden jószándék ellenére is képtelenség: mondjuk online írni-olvasni tanulni elsőben. A hirtelen kényszer hozott váratlan felismerést és ötleteket, sok nem működő módszert is, a tanulságot viszont sokan elfelejtették levonni. Az Éles Fényű Lámpa által megvilágított hiányosságok úgy maradtak. Azt se nagyon kutatták, mi nem működött a hagyományos rendszerben – pedig bizony az is kiderült, ha valaki jobban odanézett.
Az ősz pedig a „Bourbonok” ideje lett: semmit se tanulva, semmit se felejtve sok helyen. Heti két nulladik óra! (pedig már egész jól kialudta magát sok kamasz) Heti három röpdolgozat, 30 perc felelés a 45 perces órán. Hetedik, nyolcadik órák, erőltetett menet, papír, jegyzet, gyakoroldbehétvégénotthon, utolsó napok telezsúfolva „javítódolgozattal”. Az újabb „karanténiskola” is tele volt rögtönzéssel, csak épp kisebb türelemmel és több bürokráciával – tanulságos erről a Tanárblog cikke. Ahogy ők fogalmaztak: fél éve volt egy tanárközpontú digitális pedagógia, most őszre ez átváltott iskolaközpontú pedagógiává. Tisztelet a kivételeknek, akik diákközpontú oktatást csináltak – innentől tök mindegy, online vagy tanteremben.
A tudatlanság visszavág, avagy az exponenciális függvény bosszúja
Irtózatos hatása lett annak, amikor tömegekről derült ki, mennyire nem értik a függvényeket, a valószínűségszámítást, a statisztikát, az infografikát – nemcsak elkészíteni, megérteni sem. Mi történik, ha tömegek nem tudnak válogatni az információ-források közt (és most nem a macskás videókra, hanem orvosi témákra gondolok), de mindenféle felelősségtudat nélkül lépnek fel önjelölt szakértőként, népes közönség által követve.
És sokan rá is repültek a tudatlanságra, a félelemre, vagy arra a vágyra, hogy csak azt halljuk, amit hallani akarunk, és micsoda düh jön, ha nem azt kapjuk. Nem meglepő – de arról is többet kéne tudnunk, hogyan működik az ember lelke és mi irányítja a viselkedését. Ha elmértük, csúnyán visszaütött, néhány digitális algoritmus szélsőségeket és különbségeket felnagyító természetével együtt. Sajnos csak az afféle oldschool módszerek működnek, mint gondolkodás, tájékozódás, elemzés és tanulás, és hát, önfegyelem – nincs az a kütyü, ami megspórolja. (Valahol megnyugtató, nem? Képzeld el, ha Mézga Géza Akerkiterje valóság volna...)
Panik, panik, panik – avagy a józan ész átmeneti (?) csődjei vész idején
Nem titok, a betegséget mi is elkaptuk, és volt pár nap, amikor rezgett a léc, kell-e kórház, lesz-e nagyobb baj. Egy olyan tóhoz hasonlítanám a Covid-esélyeket, amely befagyott jegén páran lazán átsétálnak, mások bokáig csusszannak a jeges vízbe, megint mások pedig egy lépéssel zuhannak a tó mélyére – egy ilyen helyzet garantáltan megszüli a maga pánikját. Az ember agya képtelenül beszűkül a hirtelen válsághelyzetben. Kis jelentőségű dolgok óriásivá nőnek. Az ember utolsó erejét-energiáját dobja be, hogy egy eszközt vagy gyógyszert megszerezzen. Olyasmire vagyunk képesek egészen hisztérikusan reagálni, amire máskor legyintenénk. A pánik ragadós. Rajtad maradhat a veszélyhelyzet elmúltával is, vagy átragaszthatod másokra, pedig rossz döntéseket szokott eredményezni.
De hozhat nagy felismeréseket is a baj: a beszűkült pánikhelyzetben hirtelen megvilágosodsz, mi és ki az, ami valójában fontos az életedben, és azt is, eddig hogy álltál hozzá. Ha van ilyen felismerésed, ne dobd el a pánikhelyzet elmúlása után. Mutathat neked valamit, amit bölcsen használhatsz.
A pofonegyszerű összefüggések, amiket mégse akarnak észrevenni
If there is a will, there is a way – mondja a művelt angol, tehát az akarat talál magának utat. A kellemetlen következmények elől pedig megpróbálunk elugrálni. Tényleg olyan meglepő, hogy a kegyetlen táppénzszabályoknak, a késedelmes és aprócska munkanélküli ellátásnak, vállalati előírásoknak az lett a következménye, hogy tömegek mentek betegen is dolgozni? Csodálkozunk, ha az önfoglalkoztató fodrász, kozmetikus, pedikűrös stikában mégis fogadja a régi kuncsaftot legalább, mert nem akar éhen halni? Ha különféle kiskapukat, különleges elbánást vadásztak valakik, hiszen korábban is csak ez működött?
Sok-sok szabálynak használna, ha előbb megvizsgálnák a körülményeit és következményeit – előre. Sok-sok harcot megspórolhatnák a másik mokasszinjában való teszt-sétával – és sok ebből fakadó felismerés hozhatna bennünket közel egymáshoz.
Nem kell. De más meg ebből élt. Na ezen kell járvány után elgondolkodni.
„Legalább nem vásárolunk annyi felesleges kacatot” – mondták sokan, és volt benne valami, bár volt, aki éppenhogy a vásárlásba fojtotta a frusztrációját (ismerős egész fülbevaló-kollekciót rendelt a világ túlvégéről). A Földnek, a környezetvédelemnek a kevesebb utazás, kevesebb szemét, kevesebb felesleges tárgy alighanem jót tett - nem úgy a sok eldobható csomagolás, egyszer használatos maszk, védőfelszerelés, gyógyszer. A járvány után, amikor remélhetően nem pont ott és úgy akarjuk folytatni, ahol abbahagytuk, gondoljunk abba is bele, mi lesz a „feleslegessé” minősített cuccok, szolgáltatások kínálóival, akik alól eltűnt a megélhetés.
Amire nem gondol senki, csak aki benne van – avagy a praktikus kapaszkodók hiánya
Rettenetesen sokat olvastam egy év alatt járványügyben, sok értelmetlent is. Mikor megbetegedtünk, az első találatok szinte mindegyike a családon belüli izolálódásról vagy a felületek fertőtlenítéséről szólt –értelmetlen erőpazarlás lett volna kilincset sikálni. Nehéz volt azonban kibogozni, hova és mit kell jelezni, ha nagy a baj, egyáltalán mi számít nagy bajnak, és mivel lehet megmérni. Csak pár példa: meddig elfogadható a véroxigén-szaturáció? Mi van a beteg szülő kisgyerekével, számíthatunk-e a családon kívül bárkire? ( Kering történet arról, hogy a mentős próbált egy-két éves gyereket elhelyezni a már fulladó anyja mellől.) Mi van, ha valaki nem tud bevásárolni, ki váltja ki a gyógyszert a patikában? Mi van, ha egy kis cég egyedüli aláírási jogú vezetője kerül egyik napról a másikra kórházba, lélegeztetőre? Ki vigyáz az éjjeli műszakban dolgozó szülő gyerekére, ha a nagyszülő még nem kapott oltást, a bébiszitter pedig fél? És még egy rakás praktikus kérdés, amire nem mindig van válasz, megoldás. Pedig ezek orvosi ismereteket se igényelnek.
Túlélőkészlet: a hálózat, a tartalékok, és a belső utak és néhány meglepő dolog
A hivatalos rendszerek magadra hagynak – mindenhol, ahol tömeget kell kezelni, és erősen véges a kapacitás. Ráadásul nem tudnak jól segíteni, ha bizonyos dolgokat nem teszel meg te magad, és nincs támogató hálózat körülötted. Vészforgatókönyv, támogatók és tudatosság nélkül csak a pánik és a kétségbeesés marad: nekünk a cégvezető hozta a pulzoximétert, zeneszerző barát informált első kézből a favipiravirről, de egészségügyis ismerősök, bevásárlásra-főzésre hajlandó nagymamák, tudományos szakcikket bújó, PhD-re készülő ismerősök is aranyat értek a bajban. De mi van azzal, akinek mindez nincsen?
És ott voltak a tartalékok és kincsek, amik értékét most ismertük fel. A virágzó orgona a kert végében, a park az utca végén. A művészek és művészetek: én nem tudom, mi lettem volna Fesztiválzenekar Karanténkoncertek, Hazel O’Connor Live Lounge előadások, zenék, filmek, könyvek nélkül – és őszintén sajnálom, akik nem tudnak efféle forrásból meríteni. Volt, aki festett, más önkénteskedett, más hirtelen felfedezte a gyerekeivel (és/vagy a háziállataival) való együttlét örömét. Forrás volt a családi história is: elég volt belegondolni a nagyapám azon éveire, amikor mindennemű információ nélkül üldögélt egy szovjet hadifogolytáborban, és velem ellentétben se külső erőforrásai nem voltak, se támogatói, de azt se tudta, vége lesz-e valaha ennek az egésznek. És hazajött, és elmentünk évtizedekkel később strandra, és este szólt a hegedű.
Mit tanulunk egy fertőző betegségtől a rák pszichológiájáról és az egészségről
A lezárások hullámzása engem emlékeztetett arra, amit sokan élnek át elhúzódó rákos betegségnél. Már úgy tűnik, kijössz belőle, amikor jön egy rossz eredmény, és kezdheted elölről. Elszigeteltséggel, szorongással, bizonytalansággal. Az átlagos életünkben mintha az lenne az elvárás, hogy minden egyre jobb legyen, és rendesen meg lehet zuhanni, amikor tartósan lefelé vezet az út. Márpedig az utak néha lefelé vezetnek, és nem feltétlenül csak egy egészen rövid, átmeneti időre. Letagadni ezt persze a megküzdési stratégia része, de nem feltétlenül a legjobb. Éljünk együtt azzal, hogy van lejtő és van hosszú, komor menetelés időnként, amit túlélni lehet, de megspórolni aligha.
A hosszan elhanyagolt, esetleg életmódból fakadó egészségi problémák is hirtelen üthetnek nagyon vissza. A természet türelmes, az ember meg hozzászokik sok mindenhez, ez se működik, ott is fáj, csak egy kis gyógyszer, csak egy kicsivel rosszabb. Aztán átgördül a sok kicsi, és a gödör aljáról töprenghetünk, a sok kis lépés (vagy inkább a sok kis meg nem tett lépés) hogy lökött minket ide. Az egészség megőrzése nem mindig könnyű, és támogatást se nagyon várj – a munkád, a lelkiállapotod, az elvárások vagy a kötelezettségeid mind adhatnak okot arra, miért nem sportolsz, miért eszel úgy, miért iszod azt vagy mért nem mentél szűrésre. De a következményeket egyedül te fogod viselni.
+1: „Kisdarázs, a hazugság olyan, mint a krumplibogár. Mindent felfal, ami az útjába kerül”
Ködben szerintem idegesítőbb hajózni, mint egy csupa zátony szakaszon, ahol valamennyire lehet látni és mérni. És jobban szeretek tudni és dönteni, mint bekötött szemmel valaki kezét fogva menni – még ha egyébként meg is bízom benne. De ehhez én is kellek, tudással és bölcsességgel, hogy elbírjam az igazságot. Ha hazudnak neked és ködösítenek, abban talán benne vagy te is - ha nagyon akarod hallani, amit mondanak, vagy ha kezelhetetlenné válsz, ha szembesülsz valami kellemetlen igazsággal. Pedig a francia írónőnek igaza volt: a hazugság általában tényleg mint a krumplibogár....
A bizalom és az egymás iránti szolidaritás pedig vészhelyzetben életmentő – innen ítéljünk meg minden olyan cselekedetet, ami ezeket rombolja. Gyógyítani nem tud mindenki. Talán segíteni és kármenteni sem mindig. De csöndben gondolkodni, vagy számolni tízig, mielőtt leírnánk-kiposztolnánk valamit, arra a legtöbben elvileg képesek, ahogy egy kedves vagy bizalmat ébresztő gesztusra is. Negyedik hullám se kell hozzá.
Vakmacska
