Harmadik gyermekem 2012. tavaszán született 36 hétre, tüdőgyulladással, ezért tíz napot intenzív osztályon töltött. Miután meggyógyult, átkerültünk egy budapesti kórház koraszülött osztályára további megfigyelésre, mivel az intenzív osztályról nem szoktak közvetlenül hazaadni babát. Szándékosan nem írok neveket, mert a célom nem a kórház vagy az osztály kritizálása, hanem annak a rögzítése, hogy milyen megdöbbentően nehezen fésülhető össze egy létező, bevált és az esetek többségében indokolt kórházi gyakorlattal valamilyen szemléletváltást igénylő újítás.
A koraszülött osztály, ahol voltunk, alapvetően arra van berendezve és berendezkedve, hogy a babák szülők nélkül, a nővérek ellátása mellett töltsenek benn heteket, akár hónapokat. Az utóbbi években természetesen (nyilván a jogszabályoknak megfelelően is) egyre inkább lehetővé vált a szülők jelenléte, akár az inkubátorban lévő kicsikről (akikkel napközben végig bent lehet a szülő), akár a baba-mama szobákban elhelyezettekről van szó (itt értelemszerűen éjjel-nappal együtt van az anya és a baba). Úgy tűnik azonban, hogy nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a szülő bevonása és a kórházban megszokott eljárások lefuttatása közt. Mi a baba-mama részlegen voltunk, így azt látom át jobban, és itt a legviccesebbek az ütközésekből fakadó jelenetek és kijelentések. Mondhatnám persze a vicces helyett azt, hogy felháborítóak vagy rémesek, de nekem speciel az segített túlélni, hogy egy ponton túl csak nevettem az abszurditásukon.
Szoptatásbarát kórházról beszélünk, ezt a honlapjuk is hangsúlyozza. Ehhez képest megérkezésünkkor (estefelé) azzal fogadott a kedves, de igen katonás stílusú nővér, hogy közölte, a kisfiam a „nyolcszor evő” kategóriába tartozik, alkalmanként 50 grammot kell ennie, és az osztályon X időpontokban vannak az etetések. Megjegyeztem, hogy a klinikán, ahonnét jövünk, más volt a rendszer, ezért a következő itteni etetés neki még csak 2 órányira lesz az utolsó ottanitól, és mivel az 50 grammokat csak 1 napja eszi, így nem igazán várható, hogy pontosan megeszi az „adagját”. Engedélyt kaptunk, hogy most az egyszer kevesebbet egyen. Így volt megfogalmazva, hogy megengedik.
Lévén jó súlyú és immár jó állapotú a gyermekem, magam szoptattam, főként, hogy a fejés nagyon nem ment, a szoptatás viszont első pillanattól tökéletesen. Ennek megfelelően lefejt anyatejünk nem volt, voltam viszont én, tíz nap után boldogan, hogy a gyermekemmel lehetek. Ebben a helyzetben jött két, számomra igen furcsa kérdés. Az első: de ugye most, ezen az első éjszakán még nem akarok szoptatni? Ugye megetesse ő? Első döbbenetemben nem is tudtam mit mondani, csak habogtam, hogy de igen, én szoptatnám, ha lehet, és közben nagyon reméltem,hogy nem lesz ezzel baja a nővérnek. Baja nem volt, csak meglepődött, úgyhogy jött a második kérdés: ugye azért a hajnal fél hármas etetést ő csinálja? Hát nem, köszöntem, megoldom majd én, otthon sem csinálná meg más helyettem ugyebár. Ebben maradtunk.
Éjjel ellenőrizték, felkeltem-e (ennek kimondottan örültem, még ha kissé fura érzés volt is, de legalább biztosan nem aludtam el etetést), és elkönyvelték az adagokat, amelyek – hogy, hogy nem – éppen 50 grammra jöttek ki. Én mértem a szoptatásokat, megtehettem, és úgy döntöttem, adok egy esélyt magunknak: ne adjanak neki tápszert, ha nem muszáj, aztán ha 1-2 nap alatt még mindig itt tartunk, majd átgomboljuk a kabátot. Milyen igazam volt! Másnap ugyanis eljött az igazság pillanata, amikor szembesültem vele, hogy az adag meg nem evése mit von maga után. Szerencsére nem az én babám szenvedte el a dolgot, hanem a szomszéd (a fiamnál amúgy súlyra kisebb) ikerlányok egyike, aki sehogy sem bírta benyomni a 60 grammot (üvegből), csak 40-et. Szépen hízott, gyarapodott, de a 60 gramm nem kellett neki. Anyukája becsületesen bevallotta, hogy egyórás kínlódás után sem kérte a kislány az egészet, mire a nővérek olyan huszárosan megtömték a bébit, hogy rossz volt nézni. Kettőt sem pislantottunk, már üres volt az üveg.
Eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha én is bevallom, hogy 40 gramm volt az az 50… Tápszer, nyilván. Utána meg egy alaposan jóllakott baba, aki nem igazán motivált legközelebb sem a több erőfeszítést igénylő szopásra, ettől megint kevesebbet eszik, újabb tápszer-kiegészítés, és így tovább. Értem én, hogy ha egy nővérre tíz-tizenöt baba jut, akiket mind háromóránként etetni kell, nem beszélve a gyógyszerekről, infúziókról, kezelésekről, akkor nem lehet azzal szórakozni, hogy a kis Béla legutóbb kevesebbet evett, akkor most több kellene neki, vagy fordítva. Na de ha vannak itt olyan babák, akiknek az anyukája 24/24 azzal foglalkozik, hogy mennyit eszik a kicsi, akkor miért nem lehet rugalmasan eltérni a szabálytól, persze addig a pontig, amíg ez a babának nyilvánvalóan nem árt?
A rendszer természetesen kitermeli maga is a rugalmasságot: egy hét után világosan láttam, hogy mindnyájunknak megvannak a maga sötét kis titkai. Volt, aki a cumisüvegben maradt tápszert vagy akár anyatejet a lefolyóba öntötte, volt, aki az időpontokkal trükközött, én speciel egy eldugott sarokban szoptattam titokban egyik éjjel, amikor a babám nem négy óra, hanem két óra után ébredt, és félreérthetetlenül enni kért. Igen, nem tévedés, négy óra után kellett volna etetnem, mivel egyik este az éppen szolgálatban lévő, egyébként nagyon kedves nővérke észrevette, hogy a szoptatásonként 60 gramm anyatej, amit akkor megevett, már nem a „nyolcszor evő”, hanem a „hétszer evő” kategóriába helyezi a gyereket, így átmenet nélkül a nappal három, éjjel négy óránként szoptatás rendszerére tértünk (volna) át.
Megjegyzem, mintegy három nappal voltunk az után, hogy ugyanilyen határozottsággal „nyolcszor evők” lettünk. Mikor próbáltam azzal érvelni, hogy jól megy ez nekünk háromóránként, hadd maradjon így, akkor a nővérke a nagy könyv alapján precízen kiszámolta azt, amit addig csak becslés alapján mondott, hogy márpedig 60 gramm az csak hétalkalommal jár (tudjuk jól: 150 gramm/testsúly kilogramm/nap). Ez még úgy is nehezen ment, hogy véleményem és minimális összehasonlítási alapom szerint a fiam meglehetősen alkalmazkodó és hálás közönség. De egy ilyen átállás azért durva volt.
Az első éjszakán a nagyon lelkiismeretes nővér még besegített, és egy óra sírás után úgy bebugyolálta a babát, hogy ő – kifáradva, mozdulni sem tudva – azonnal bealudt. A bebugyolálás persze szerintem is jó, és egy zaklatott, csapkodó kisbaba sokszor tényleg csak magát tartja ébren ok nélkül,de ez nem ilyen eset volt, ő egyszerűen éhes volt, minden oka megvolt rá. Lehetett volna persze vitatkozni, netán veszekedni. De kinek jó az, ha renitensnek bélyegzik és annak megfelelően is bánnak vele? Így, hogy látszott, hogy én betartom a szabályokat, békén hagytak, és nagyjából azt csináltam, amit én jónak láttam – amivel a fő gondom az volt, hogy így semmiféle visszajelzést nem tudtak kapni arról, hogy mi is történik valójában, és ezt nem tartom jó dolognak. Ha baj lesz belőle (nem tartottam valószínűnek, hogy lenne, és nem is lett), akkor azért, ha nem lesz baj, akkor meg azért.
A titokban szoptatás fő oka egyébként az volt, hogy az első itteni hajnalon sikerült megtapasztalnom, mi történik, ha menetrenden kívüli szoptatáson kapnak valakit (a szobák minden oldalról üvegfalúak, úgyhogy ez könnyen megesik). Egy órával a kitűzött időpont előtt szoptattam, hajnalban, mire az aktuális nővér magából kikelve tépte fel az ajtót, és vont felelősségre, hogy mit művelek.
Anya, ezt nem szabad!
Megint csak hebegtem, még gyakorlatlanul, hogy elnézést, de mégis miért nem, ha egyszer éhes, fent vagyok és egyáltalán. Mert bukás, hányás, hasmenés lesz a vége, így a válasz első része.
Oké, ezt lehet, hogy jobban tudja, még nem volt koraszülött babám, lehet, hogy ők érzékenyebbek, gondoltam (bár azóta látom, hogy nem így van). És aztán az adu ász: a szoptatási időpontok úgy vannak kitalálva, hogy amikor jön a nagyvizit, ne legyenek éhesek és ne is egyenek éppen a babák, hanem feküdjenek szépen a kiságyban, anyukák meg kint a folyosón üljenek. Nem viccelek, a fő érv ez volt. Ebbe a rendszerbe sikerült majdnem belerondítanom. Na, ez volt az a pillanat, amikor éreztem, most vagy botrányt csinálok, vagy elkezdek (magamban) röhögni.
Érdekes amúgy, hogy a nővérek és orvosok személyes, civil elvei abszolút nem mások, mint az enyéim. A bebugyolálós nővérke például elmesélte, hogy a két és fél kilós gyereke ötnaposan 110 grammokat szopott (hányszor evő lett volna a rendszerükben?), egy nagyon kedves doktornő pedig még arra is megkérte a nővéreket, hogy hadd szoptassak mégis nyolcszor (ő maga a gyakori szoptatás híve volt).
Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi javíthatna ezen az áldatlan helyzeten. Nyilván nem fogom tudni megmondani a tutit, de azt hiszem, az mindenképpen segítene, ha a kórházi személyzet fontos tényezőként tudná elfogadni a szülők gondozási, nevelési elveit és szokásait, és nem ezeket figyelmen kívül hagyva vagy felülírva jelentené be, mik a helyi szabályok. El tudnám képzelni egy ideális világban, hogy a kórházi tartózkodás elején a kezelőorvos, a nővérek valamelyike és a szülő leülnek, mondjuk 10-15 percre, mindenki elmondja a szempontjait a gyerek gondozásával és kezelésével kapcsolatban, és megállapodnak, hogy kölcsönösen mi elfogadható ebből a kórház működési kereteit is figyelembe véve. Ezzel együtt a felelősség kérdése is tisztázható lenne, ami valószínűleg a legfontosabb háttértényező az egész dologban.
Anna
