Azzal azt hiszem, minden itt író/olvasó/kommentelő tisztában van, mi mindenre jó a Facebook. Nekem ugyan soha nem jutna eszembe Facebookon esküvőt szervezni, de ebből kizárólag az a következtetés vonható le, hogy szegényes a fantáziám.
Na de kezdjük az elején. 2010. októberében házasodtunk össze, mi ketten voltunk ott, két tanú, plusz 7 gyerek, és a párom már akkor közölte: a bulit majd pótoljuk. Oké, mondtam én, és annyiban hagytam az egészet. Majd egyszer lesz belőle valami. És – mint az már megesett velem párszor – figyelmen kívül hagytam a férjem kreativitását.
Merthogy ő nem tétlenkedett. Idén februárban szervezett egy titkos csoportot Facebookon, mindazokkal, akiket meg szeretett volna hívni a buliba. Mindent kitaláltak, megszerveztek/terveztek, majd augusztusban egy ismerősöm esküvői meghívót nyomott a kezembe, miszerint ő és a párja házasodnak ekkor és ekkor, és minket is szeretettel várnak. Oké, persze, ha tehetjük, elmegyünk. Arról persze sejtelmem sem volt, hogy mire megy ki a játék…
Még akkor sem gyanakodtam, amikor egy kedves hobbifotós barátunk jelezte, hogy esküvői ruhás sorozatot szándékozik készíteni, és legyek szíves, pontosabban legyünk szívesek… Mint utólag megtudtam, mindenki azt várta, hogy majd itt leesik valami, de nem. Már csak azért sem, mert ha kedves barátunk fotózás terén új fába akarja vágni a fejszéjét, akkor elég rendszeresen vagyok „próbababa”. A képek elkészültek, szépek lettek.
A fentebb említett meghívóban megjelölt napon szépen felöltöztünk a 4 gyerekkel együtt, és nekivágtunk. Ekkor még mindig nem sejtettem semmit, és ha nagyon őszinte akarok lenni, semmi kedvem nem volt az egészhez. A párom ugyan aznap elég jelentős telefon forgalmat bonyolított, de még ezt is betudtam annak, hogy szülinapja van.
Odaértünk. A gyanú első szikrája akkor villant fel bennem, amikor az egyik barátnőm kocsiját megláttam. Persze nem csekkoltuk egymás ismeretségi körét, úgyhogy akár… A gyanú tovább erősödött, amikor megláttam a nővéreméket. Itt már megkérdeztem a páromtól, hogy ugyan mit művelt, de csak meresztette ártatlanul a szemét, hogy ő ugyan semmit. Aztán besétált egy csuklyás figura, az arca nem látszott, az viszont igen, hogy neki itt valami fontos szerepe lesz. Aztán megszólalt, és rájöttem, hogy a csuklya az egyik exkollégánkat takarja, aki másodállásban vőfély, és egyébként is minden hülyeségre kapható. Még arra is, hogy eljöjjön az ország másik végéből „összeadni” minket.
Kaptam egy kisebb sokkot, de mindent összedobva azt hiszem, jól viseltem a helyzetet. Maga a szertartás szerencsére vicces volt (nem bőgtem), a vacsora finom, a társaság remek.
Ezúton is köszönöm mindazoknak, akik valamilyen formában „benne voltak”, nem gondoltam, hogy ennyi embert ismerek, aki mind tud titkot tartani.
Ha pedig valaki azt hinné, hogy ezen a ponton véget ér a történet, akkor az illető téved. Október közepén felhívott egy barátnőm, hogy 21-én Alma koncert lesz, ők mennek, vegyen –e nekünk is jegyet. Egyeztettem életem párjával, aki belenézett a naptárába, és közölte: márpedig 21-én NEM megyünk koncertre. Kérdeztem: miért. Ezt viszont már nem kötötte az orromra. Kínvallattam, de hiába. Megállapítottam, hogy október 21-ére meglepetés készül.
19-én sem ovi, sem iskola nem volt, így a párom maradt otthon a gyerekekkel. Mivel azt már tudtuk, hogy aznap délig dolgozunk, szóltak előre, hogy értem jönnek. Jöttek is, vártak, beültem a kocsiba. Néztem nagyokat, amikor elindultunk, és a három gyerekem éktelen röhögésbe kezdett. Aztán úgy 200 méter után leesett, hogy mi itt nagyon nem hazafelé megyünk. Ekkor a párom beismerő vallomást tett: nászútra megyünk. Újabb sokk. Aztán jöttem a kérdésekkel, hogy ezt mégis hogy. És ki csomagolt. És egyébként is. Közölte: szervezett, lefoglalta, megyünk. És ők csomagoltak, ma délelőtt, négyesben. Igaz, hogy Dzsungi (az egyik degu) majdnem keresztbe tett, mert takarítás és szaladgálás után nem akart visszamenni a ketrecbe, és egy óráig kergették, de úgy gondolja, semmi nem maradt otthon.
Soroltam az otthon hagyható apróságokat, és tényleg, semmi pótolhatatlant/beszerezhetetlent nem hagytak otthon. Ezek után hátradőltem, és hagytam magam. Jól tettem. Beregdarócon kötöttünk ki (azt sem tudtam, hogy van ilyen település). Csend volt, béke, nyugalom, jacuzzi és úszómedence (utóbbi kettő számomra a pihenés nélkülözhetetlen része). Négy napig kizárólag együtt voltunk, nem rohantunk sehova, hét ágra sütött a nap, és nagyon-nagyon jó volt.
Utolsó este vacsora után még elmentünk egyet fürdeni. Ültünk a félhomályban, csak a jacuzzi fényei villogtak, a gyerekeim labdáztak, énekeltek, én pedig azt éreztem, ennél többet nem akarhatok, de nem is akarok. Tökéletes pillanat volt.
Drlucifer
