A 9. hét újabb kihívások elé állított, és most nem csak a hányingerrel kellett megküzdenem. D. kitalálta, hogy itt az ideje meglátogatni a szüleit. „Csak egy sima vasárnapi ebéd, semmi extra” – mondta mosolyogva, de én már előre sejtettem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű.
Először is, az egész látogatást végig kellett csinálnom úgy, hogy közben titkolom, hogy terhes vagyok. Mert ugye D. szerint még korai lenne bejelenteni, amíg nem vagyunk biztosak mindenben. Így aztán egy kicsit olyan érzésem volt, mintha titkos ügynök lennék egy küldetésen.
Ahogy megérkeztünk, anyósom rögtön elkezdte tálalni a finomabbnál finomabb falatokat. „Kislányom, készültünk egy kis rántott hússal és lecsóval, csak hogy meglegyen a választék!” – mondta lelkesen. Én pedig mosolyogva próbáltam kiválasztani a legkevésbé „gyanús” falatokat, amiket még biztosan el tudok fogyasztani. Közben D. is próbált segíteni, finoman utalva arra, hogy mostanában inkább a könnyebb ételeket részesítem előnyben.
A legnehezebb pillanat az volt, amikor anyósom előállt azzal a remek ötlettel, hogy a vasárnapi ebéd után még készít nekünk egy finom kávét is. Nos, ha valami, akkor a kávé mostanában egyáltalán nem vonz. De mivel nem akartam gyanút kelteni, csak annyit mondtam, hogy most inkább kihagyom, mert „nem alszom jól tőle”. Ez persze azonnal elindított egy teljes beszélgetésat arról, hogy mit tegyünk az alvásproblémák ellen. Egy tucatnyi tanács és recept után végre sikerült elterelni a témát.
A látogatás végére úgy éreztem, mintha egy kémfilm főszereplője lennék, ahol minden mozdulatomnak jelentősége van. D. persze végig vigyorgott, tudván, hogy a titok még mindig biztonságban van.
Most már csak az a kérdés, hogy meddig tudjuk titokban tartani a terhességet. Ti mikor jelentettétek be a családnak? Hogyan kezeltétek a „titkolózást”?
Petrus
