Ez film, ha nem is hiánypótló, de hiteles mozi lehet csalódott fiatalokról, akik a „normálisak” közé próbálnak beilleszkedni, vagyis akár korábbi magunkról is. Ugyan egyszerű képletnek tűnhet az alaphelyzet, mégis úgy fest, hogy nehezen sikerül megoldani.
A felnőtté válást, jellemfejlődést boncolgató amerikai alkotások ugyanis az utóbbi években megrekedtek a Good Will Hunting-szerű filmekben megformált „szerethető kívülállók” sorsát, és az Amerikai pitében felvonultatott blődségek ellenére mégiscsak menő srácok mindennapjait taglaló kettős csapáson. Átjárás sajnos alig akad a két tábor között pedig, a valós élethelyzetek nagy része távol áll a kiírt feladatot iskolai takarítóként megoldó matekzseni, vagy az almáspitét ugyan langyosan, de égő helyzetben megdugó gimistől is.
A The Perks of being a Wallflower című regényt az írója rendezte meg, a mű néhány éve a „legkárosabb könyv” titulust is megkapta. Az ebből született azonos című filmben Stephen Chbosky lehetőséget ad arra, hogy elhiggyük, van még, aki képes valójában megérteni, mi zajlik egy meggyötört, de értelmes tinédzser fejében, és mindezt hatásvadászat nélkül vászonra is vinni.
Charlie (Logan Lerman) furcsa fiú, pont mint akiket lúzernek neveznek, vagy azt mondják róluk: „he is far”. Charlie valóban távol él a valóságtól, olyannyira, hogy társaságát a múltjának felbukkanó emlékképei, és a (már) nem létező, ám levelekben megszólított névtelen barát jelenti. És persze az idilli amerikai család, akik kellően gyakran emlékeztetik őt arra az időszakra, amikor még „látott” dolgokat, de azért támogatón és középszerűen kanyarodnak köré a családi asztalnál.
Szerintük Charlie már jól van. A beugró képeket már ki tudja kapcsolni. Ura a helyzetnek, amit fontos hangsúlyozni, hisz nem volt ez mindig így, de mi most sem hisszük el neki. Ennek a látszólagos jól-létnek az ellenére a srác úgy lépbe első nap a suliba, hogy azonnal visszaszámlálásba kezd. Eggyel kevesebb nap, eggyel több a túlélt, ám ez a félelem hamar feloldódik, mikor Patrick (Ezra Miller) mellé ül a futballmeccsen, aki rebellis és meleg. A meccsre később érkező érzékeny Sam (Emma Watson) figurája hozza az érzelmi szálat, hisz Charlie azonnal beleszeret. Az ők és barátaik alkotta végzős társaság befogadja a csodabogarat, ahol van, akit a gyerekkori abúzus után az alkohol tartott egyben, más farmereket lopkod a plázából, míg Charlie-nak az egyetlen, öngyilkosságban meghalt barátja szolgáltat jogot belépni a csapatba. Eközben a banda dívája, Patrick küzd a futballcsapat kapitányával folytatott meleg viszonyának felvállalásáért, Charlie pedig általuk szép lassan megérkezik a jelenbe, oda, ahol most már ő is normálisnak számít.
A jelen pedig a kilencvenes évek eleje, ahol a lázadó bagázs tagjai, a hetvenes-nyolcvanas évek rockzenéjét hallgatják, Rocky Horror Picture Show-t adnak elő a helyi színházban, tagjai a kertvárosi házakból betűsdzsekiben járnak suliba és kazettán másolt balladákkal vallanak szerelmet.
A levelek, a lappangó családi traumák és a barátok elvesztésének félelme feszültté teszi a hangulatot, pont olyan feszültté, amilyen egy tini lelki világa lenne hasonló helyzetben. Ahogy Charlie, úgy mi sem szeretnénk, hogy bármi rossz kiderüljön erről a helyes, de esetlen kölyökről. Közben érezzük, ezek rendes srácok, még ha füves sütit is tömnek olykor magukba, vagy isznak és szexelnek a házibulikon. Rendesek, mert olyan kirekesztettek, amilyenné csak egy brutális sérülés tehet.
„Miért választunk magunk mellé rosszakat? Mert azt a szeretetet fogadjuk el, amiről azt gondoljuk, hogy megérdemeljük” – mondja Mr. Anderson, az angoltanár (Paul Rudd), aki olyan jelentéktelen, amire csak egy középiskolai tanár képes, ha átlagos tizenévesként szemléljük őt. A Logan Lerman és Ezra Miller alkotta duó viszont nem csak a történetben, hanem teljesítményben is húzza magával Emma Watsont, aki azért már kinőtte Hermionét.
Erabod
