Sokáig gondolkodtam azon, hogy belevágjak-e az írásba, betekintést adjak-e másoknak életünk egyik legintimebb időszakába – a gólyavárásba és remélhetőleg a mihamarabbi babavárásba –, de aztán arra az álláspontra jutottam, akárhogy alakuljon a sorsunk a babavárás terén, egy kis támogatás nem fog ártani és tán jól lesz kiírni magamból az érzéseimet, gondolataimat.
Harmincasok vagyunk a párommal, és már van egy hétéves kisfiunk. Az előző terhességem tökéletesen volt, a mai napig nosztalgiázva gondolok vissza minden egyes percére. A szülésem se volt annyira tragédia, bár tény és való, hogy 18 óra vajúdás után, burokrepesztéssel, oxitocinnal szültem, és közben szakadtam, amerre csak lehetett, de tényleg minden fájdalom elmúlt, ahogy végre megpillanthattam őt.
Szerencsések voltunk, mert leszámítva, hogy az első évben nem aludta át az éjszakákat – sőt, ha kedve szottyant hozzá, félóránként ébredt rendszeresen –, ezt leszámítva minden nagyon egyszerűen, tökéletesen és zökkenőmentesen telt. Nem volt sírós, szépen fejlődött, elkerült minket a hasfájás és a fogzás is észrevétlenül zajlott le.
Gondolom, felvetődött már bennetek a kérdés, hogy mégis miért vártunk hét évet a kistestvérrel. Sose terveztem, hogy kis korkülönbség lesz a két gyerkőc között. Kalapomat emelem minden szülő előtt, akiknél kis korkülönbség van a gyerekeik között, hogy bírják szuflával, lelkileg, szellemileg ezt, én mindig úgy éreztem, hogy én nem ilyen anyuka vagyok. Szerettem csak rá koncentrálni, hogy nem kellett megosztani közte és egy kisebb gyerek között a figyelmemet, hogy csak ő lehetett a középpontban.
Így telt el az első hét év, majd jött az a pillanat, amikor egyre többször kaptam magamat azon, hogy sétálás közben belekukkantok a babakocsikba, és összeszorul a szívem, ha meglátok egy picit vagy egy kismamát. Elindult bennem az a folyamat, ami elindult a Naggyal is, amikor éreztem, hogy eljött az idő.
A párom az elmúlt években nem sürgetett, elfogadta, hogy nem éreztem még készen magamat arra, hogy egy kisbaba is érkezzen hozzánk, így türelmesen várt. Amikor pedig közöltem most vele, hogy szerintem eljött az idő, természetesen nagyon boldog volt, és elkezdődött a tervezgetés.
Huszonévesen az elsővel minden más volt. A könyvek szerint a legtökéletesebb korban voltam a fogamzáshoz, és úgy éreztem, hogy a könyveknek és az internetnek köszönhetően sok mindent tudok a teherbe esésről és a terhességről is. A felkészülés kb. annyi volt, elhatároztuk hétfőn, hogy megpróbáljuk, elkezdtem szedni a terhesvitamint, szerdán már ovulációt mutatott a hőm (egy ideje mértem a reggeli hőmérsékletemet, mert elég kiszámíthatatlan volt, hogy mikor várható a menstruációm, és így nem ért felkészületlenül, ha épp korábban jött meg, mint számítottam rá), egymásnak estünk, és már abban a ciklusban meg is fogant a Nagy.
Harmincasként valahogy más lett a készülődés, meg se fordult a fejemben, hogy csak úgy nekifutásból gyereket csinálunk, szó se lehetett róla. Másfél hónappal előtte már terhesvitamint szedtem, igyekeztem odafigyelni az étkezésemre és önmagamra is, hogy a lehető legideálisabb legyen bennem minden a fogantatáshoz.
Míg a Naggyal mértem a hőmet az elég kesze-kusza ciklusom miatt, ez a szülés után helyrejött, így úgy voltam vele, hogy az első hónapban még nem hőmérőzök. Egyetlen dologra támaszkodtam, a menstruációs naptáramra. Együtt voltunk a várható ovuláció előtt is, utána is (az aznap kimaradt) és most várunk, hamarosan eljön a nem várt menstruáció ideje.
És hogy érzek-e bármit is, ami arra utalna, hogy sikerrel jártunk? Nem. A Naggyal elég korán jelentkezett egy-két jel (sötétebb mellbimbó, érzékeny mell, egy megmagyarázhatatlan „fura” érzés), de most semmi. Vagy ami van is, lehet, hogy már egyfajta belemagyarázás, mert szeretném, ha ott lenne, jelet adna arról, hogy létezik, van. Ettől függetlenül reménykedünk abban, hogy hamarosan pozitívat tesztelhetünk.
Pötty
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
