Majdnem négy éve már, hogy friss házasokként gyereket szerettünk volna. Pár hónap próbálkozás után gyanús lett, hogy valami nem stimmel- egy betegség miatt amúgy is nagy volt az esélye annak, hogy nem lehet egyszerűen, spontán gyerekünk. Orvoshoz mentünk, aki kiderítette, valóban probléma van, így meddőségi intézménybe irányított minket. Semmit nem tudtunk az egészről, intézetet is úgy választottunk, hogy a munkahelyünkhöz legközelebb legyen. Nagy szerencsénk volt, 5 hónappal azután, hogy az első konzultáción megjelentünk, már terhes voltam, és egy szép várandósság 40. hetében megszületett a lányom.

Visszagondolva egyáltalán nem rossz emlék az első lombikprogramunk. Mivel előtte már két inszemináción is átestem, az intézmény hangulata, a gyógyszerek, injekciók, a rendszeres kontrollra járás már ismerősek voltak. A lombikprogram ehhez képest annyiban volt más, hogy sokkal több hormont kellett szednem illetve szúrnom, egy héten háromszor kellett mennem kontrollra, amiben vérvétel is volt, borzalmasan megnőttek a petefészkeim és így a hasam, ami komoly fájdalommal is járt, többet szédültem, rosszul voltam.  Korábban irtóztam a tűtől, de ez alatt az időszak alatt nemcsak a vérvételt szoktam meg, hanem magamnak is simán be tudtam adni az injekciókat. Ahogy visszagondolok, az egész időszak (a kéthetes hormonkezelés, és az azt követő háromhetes várakozás is) valami nagyon boldog izgalomban telt, hihetetlen érzés volt, hogy végre valóban megvan a lehetőségünk arra, hogy gyerekünk legyen. A hormonkezelés nagyon jól sikerült, bár túlstimulálódtam, ennek köszönthetően viszont sok petét tudtak leszívni. A hiperstimuláció miatt csak egy embriót kaptam vissza, viszont többet le is fagyasztottak, későbbi beültetésekre.

Lányom már kétéves, és nagyon szeretnénk még egy gyereket. Tavaly ősszel már próbálkoztunk egyszer a korábban lefagyasztott embriók visszaültetésével, de sajnos nem jártunk sikerrel. A fagyasztott embriós beültetésnek sokkal kisebb az esélye – viszont nem is jár olyan megterhelő hormonkezeléssel, mint a „normál” lombik. Hamarosan viszont egy normál, hormonstimulációs programra megyünk újra. Nagyon más érzéseim vannak, mint három évvel korábban. Kétéves kislányom már benne a dackorszakban, segítségem nagyon kevés, idősebb is vagyok három évvel, és fogalmam sincs, most is annyira jól fog-e működni a szervezetem, mint akkor. Néha elgondolkodom, hogy mi lesz, ha két vagy három embrió is megmarad, hogyan fogom kihordani, hogyan fogjuk felnevelni. Persze ilyeneken azért sokat nem töröm a fejem, imádott dokimtól egyet nagyon megtanultam: mindig csak a következő lépésre kell koncentrálni, a későbbiekkel nem szabad foglalkozni. Így most várom a menstruációm, hogy elkezdhessem végre a kezelést. Ha érdekel titeket, szívesen írok is róla.

lola78