Nem, még nem ragad le a szemem, csak majdnem… A gyerekek végre alszanak. Mindkettő. Hoppá, a hűtőakkukat elfelejtettem betenni a fagyasztóba, mindjárt jövök! Közben az ablakon kinézve észreveszem, hogy a Papa kint felejtette a kocsiját a ház előtt. Beállok a garázsba. Megint nagyot lendítek az ajtón, megrázkódik a rózsalugas, és a nyakamba csurog az esővíz. Ettől kissé felébredek. Akárcsak Kistesó egy órával ezelőtt. Teljesen felpörgött a fürdés után, pedig azt hittem, ma hamar nyugovóra térnek, miután lehajtották magukat a gyereknapon. Elfelejtettem, hogy Kistesó aludt útközben az autóban, így ő még vígan labdázott volna velünk pizsamában.
– Tibikém, hozd ide a szandálodat! Imikém, indulj el az ajtóhoz! Megyünk az oviba! – Ma gyereknap van, nem csak jövünk-megyünk, hanem ott is maradunk Imivel, játszani. – Ne vedd el a cumiját, neked is ott a butykosod, ugyanaz van benne! – szólok Imire a pirosnál. – Mál-na – mondja Imi szépen, tisztán, de továbbra sem ereszti a cumisüveget. Napjában kismilliószor ismételgetek hasonló mondatokat: Ne vedd el tőle! Engedd el! Hagyjad őt is játszani vele! A Tibi is ügyes, ő is meg tudja csinálni, várd meg, ne vedd ki a kezéből! Ne ébreszd fel az Imit, hagyd aludni, elfáradt! Nézd, itt egy másik, ugyanolyan, hű, de érdekes, nézd csak! A nap végére már kísérőszöveggel nyomom, ú.m. gyerekek, ezerszer mondtam már, hogy a kádban nincs birkózás! De még reggel van, relatíve fitt vagyok és vigyorgok, ahogy rájuk nézek. Legújabb heppem, hogy egyformán öltöztetem őket, vagy legalábbis hasonló cuccot adok rájuk. Emlékszem, a bátyámmal nekünk is voltak szinte ugyanolyan szerkóink, csak neki zöld alma volt a pólóján, nekem meg piros. Meg volt csíkos kezeslábasunk is, a zippzárjával csomószor becsíptem a bőrömet… Rég volt. Az ízlésünk ma már messze nem ugyanaz, de még mindig összetartunk. Jó tesók vagyunk (kimondom na, még ha olyan nyálasan hangzik is).
A kispadokat elvitték rendezvényre, így állva kapom le a fiúkról a szandált és irány a csoportszoba. Csak mi vagyunk „pluszban”, a többiekkel nem jött kísérő. – Anya, Tebe! Anya, Tebe! – kiabálja Imi mindenkinek lelkesen, tudatva velük, hogy most mi is maradunk és ez milyen jó. Tibike felfedező körútra indul, beveti magát a játékok közé. Öt perc múlva már visít, Imivel a játékvasalón huzakodnak. Helyben vagyunk. Ezúttal könnyen elterelhető a figyelme, hisz’ annyi újdonság van. Például a többi gyerek. Nézegeti, melyikkel mit tudna „kezdeni”, majd miután Imi az egyik kislány füléhez nyomja a játéktelefont, a nap folyamán ő is ezt ismételgeti, Dorkának ennyi hívása alighanem egész évben nem volt…
Tízórai következik. Imi az óvó nénik felszólítására elpakolja a játékokat, csak nézek, mint a moziban, ilyet otthon nem szokott… Mindenki elfoglalja a helyét a kisasztalnál, Tibike is, mint aki világéletében így csinálta, odaül, szépen falatozik. Kér mindenből, amivel kínálják. Imi bohóckodik, a műsora nekem szól, máskor, amikor „meglesem”, rendesen eszik.
Felkerekedünk, hogy kimenjünk az udvarra, részt venni a programokon. Mi gyalogosan, a többiek babakocsiban, állítógépben: ki-ki ahogy közlekedni szokott. Az udvaron hatalmas tűzoltóautó. A helyi alakulattól minden évben kivonulnak, hogy megcsodálhassák a gyerekek. Körbe is járjuk, a fiúk be is ülnek, sisakban fotózkodnak, közben váltok pár szót a tűzoltó bácsikkal, fiatal srácok, jó fejek.
A karámban itt vannak a lovak, akiken hétköznapokon is lovagolnak, most Tibike is kipróbálhatja. Sírni kezd, nem tetszik neki a dolog. Felülök mögé, így már mindjárt más, vigyorog. A következő kör Imié, ő már gyakorlott lovas, egyedül ül, miközben vezetik a lovat körbe. Szépen tartja magát, ügyesen kapaszkodik a voltizshevederbe. A sportpályán akadályverseny zajlik, felhangosítják a zenét. A ló megijed, kitáncol a farával. Imikém továbbra is szépen ül, kapaszkodik, én meg csak lesek, az ő egyensúlyzavarával ez nem semmi… a ló viszont továbbra is nyugtalan, kifarolgat, így inkább felfüggesztjük a lovaglást, míg abbamarad a zene. Megyünk nyuszit simogatni. Fiaim nagy egyetértésben hajkurásszák a nyulakat. – Anya, Tebe! Anya, Tebe! – kiabál Imi és mutogat az öccsére, jókat kacarászva, amint az elkapván a nyúl fülét, magasba emeli az állatot, mireföl ő is elkap és meglenget egy nyulat. – Csak simogatjuk őket, gyerekek! – mondom nekik, az óvónők meg röhögve kérdik, hogy tán a mamánál vannak nyulak, hogy ilyen szakszerűen nyúlnak hozzájuk a fiúk?
A lovas-nyulas kezeket megmossuk, beállunk a sorba az ingyé’ vattacukorért. Ilyen is van, meg rendes emberek, akik ezt megteszik ezekért a gyerekért. Jó párnak közülük másként nem lenne része ilyesmiben. Imi lelkesen lobogtatja a kezébe nyomott „tündérfátylat”, de enni már nem akar belőle. Nem úgy a Kistesó. Ő szinte az egészet befalja, ahogy olvad a szájában a cukor, úgy terül el a mosoly az arcán. Kapunk színes krétákat, rajzolunk az aszfaltra. – Nem kalapálunk vele, mert eltörik, csak rajzolunk, így ni! – mutatom, de a kalapálás érdekesebb, ebben megint nagyon egyetértenek. Előkerül néhány kismotor, mindkettejüknek van megfelelő méretű, lökik magukat az aszfalton. Körbe-körbe a virágágyás körül róják a köröket. Az árnyékból figyelem őket, nem kell közbelépnem. Néha ilyen is van.
Jó testvérek, most még minden bizonnyal. Valahol olvastam, hogy nehéz helyzetben vannak a sérült gyerekek testvérei, mert mivel a család több időt szán a sérült gyermek ápolására, rájuk kevesebb idő és figyelem jut, ezáltal kialakulhat náluk a mellőzöttség érzése és a „sérülékeny gyermek szindróma”. Amikor erre gondolok, az a mondás is eszembe jut, hogy nem lehet a gyerekeinket egyformán szeretni, csak ugyanannyira. Ezért aztán úgy vagyok vele: cuccból jöhet az egyforma, a többiből – figyelemből, időből – pedig megpróbálunk mindkettőre ugyanannyit fordítani. Hátha akkor később is csak ugyanazért a kisvonatért gyepálják majd egymást.
MsPoppy
