Almajemima első gyermekét Angliában szülte, terhességének tapasztalatait megosztotta a Bezzeganya olvasóival. Második kislányával Athénban volt várandós, a görögök reakciója és hozzáállása teljesen más volt, mint az angoloké. A kórházi körülményeket és várható beavatkozásoktól megijedve elgondolkozott azon, hogy 34 hetesen hazarepül és Geréb Ágnesnél fog szülni, ám a magzatvíz idő előtt elfolyt, így végül mégis Európa második legnagyobb szülészetén hozta világra Mimit.

Alma egyéves korában a férjem munkája miatt Athénba költöztünk. Hamar be is rendezkedtünk, és többé-kevésbé megszoktuk a görög furcsaságokat. Volt, amit nagyon szerettünk: a hetente egyszer a semmiből kibúvó forgatagos piacot a házunk előtti téren, az isteni gyümölcsöket, a freddoccinót (jégkásaszerű kávé, egy hónap alatt plusz két kiló eredménnyel – ezután szomorúan lemondtam róla), a tomboló zeuszi viharokat, a tengerparti kirándulásokat és a finom görög ételeket, a belváros hangulatos utcácskáit a minden fölé magasodó Akropolisszal.

Aztán volt, amit kevésbé: az őrült vezetési és parkolási stílust, a dohányfüstöt mindenhol (ez különösen télen volt szörnyű, akkor a nemdohányzó Starbucks kivételével nem is nagyon jártunk sehová). Valamint az angliai árakhoz képest megdöbbentő drágaságot, a nyomorúságos, koszos játszótereket; hogy az éttermekben nincs pelenkázó és etetőszék (kivétel: Starbucks). A sok szemetet, gazt, graffitit, kóbor kutyát, a járdák hiányát (mindez az ottani Rózsadombon), a hőségben a puszta közepére kikötözött csontsovány lovakat, a tengerparti homokban hemzsegő cigarettacsikkeket és szemetet, a szemetesbe dobandó vécépapírt (fuj!), de legeslegkevésbé az athéni nem túl udvarias módit (kivétel, persze, itt is volt).

Igyekeztünk mindennek a jó oldalát nézni, jártunk sokat kirándulni, görögül tanultunk és nagy erőkkel terveztük a második gyereket. Karácsonykor, Budapesten döntött úgy, hogy elfogadja a meghívást.

Még otthon kiderült, hogy babát várok. Annyira rosszul voltam az elején, hogy úgy döntöttünk, a tervezettnél tovább maradok a szüleimnél. Ők segítettek Almával, míg én órákig görnyedtem a vécé fölé, vagy szürkén  imbolyogtam a fáradtságtól egy-egy kiadós éjszakai szalonnázás után. Almának persze ez volt élete eddigi legproblémásabb időszaka, éjjelente ötször-hatszor kelt, szóval tényleg elkelt a segítség.

Kb. tízhetes terhesen tértem vissza Athénba, és rögtön felkerestem a mindenki által ajánlott német szülész-nőgyógyász doktornőt, aki – Athénban a kevesek egyikeként – a haladó szülészet híve, maga is négygyerekes anya.

Az állami kórház gondolata kizárt volt, saját tapasztalatot nem szereztem, viszont annál több rémtörténetet hallottam. Hogy például a nőgyógyász a páciens lába között dohányzik, hogy nincs elég ágy és a betegeknek a koszos földön kell feküdni. Hogy az újszülötteket az anya akarata ellenére elviszik és teletömik táppal. A szüléses rémtörténetekről nem is beszélve. A legtöbb görög ezért a privát egészségügyet veszi igénybe, rengeteg a magánrendelő, magánlabor és -kórház. Az állami kórházakba csak a szegények és a bevándorlók járnak (utóbbiak is tartják fenn a rendszert a befizetéseikkel).

A doktornőhöz havonta kellett járni, ilyenkor volt ultrahang, konzultáció, vérvétel. Egy-egy alkalommal 270 eurót hagytam ott. (Szerencsére ezt a biztosító visszatérítette.)

Emlékezetes volt a két „nagy” ultrahangos vizsgálat, a 12. és 20. heti. Ezt egy specialista végezte, akihez a doktornő küldött. A 12. hetire délután háromra kaptam időpontot, de kérték, hogy telefonáljak, mielőtt elindulnék, hátha csúszás van. Fel is hívtam őket: ne induljak még, csúsznak, jöjjek nyolcra, de előtte megint telefonáljak. Hétkor azt mondták, menjek tízre. Telefon, indulhatok. Kerthelyiséges, bulizós környéken rendelt a doki (a görögök nagyon tudnak élni, hatalmas az éjszakai élet), el is fogott a nosztalgia a gyermek előtti életem után. Várni kell. Várok. Könyvet hülye fejemmel nem vittem, de szerencsére van itt egy pár album. Másfél óra múlva, Picasso teljes életművének pontos ismeretében be is szédültem a vizsgálóba, ahol többek között a gyerek minden lábujjpercét külön megnézték (csak a talpáról van vagy tíz fotóm). Kiderült, hogy a Down-szindróma kockázata elenyésző, és minden más is rendben. Részletes, akadémikusi magyarázat mindenhez szabatos angolsággal. De hohó! Nem látszik jól az egyik szívkamra. Rosszul fekszik a gyerek, nem lehet megnézni. Hasnyomkodás. Semmi. Menjek ki, guggolgassak, böködjem, szuggeráljam. Fél egy van. Addig az utánam következők jönnek. Fél kettőkor be is támolygok. Azt hiszem, egy pillanatra el is alszom az ágyon. Gyerek megfordult, a kérdéses szívkamra normális, viszlát nyolc hét múlva, jó éjt. Én voltam az utolsó páciens.

A 20. héten mindenre elkészülve indultam el, de csak három óra csúszás volt, bagatell!  A készített fotók mennyisége és részletessége viszont ezúttal is elképesztő.

Az angolok kedves érdeklődése után furcsa volt a görögök undok közönye (hangsúlyozom, athéniakról van szó – a szigeteken biztos mások az emberek). Már nagyhasú koromban lazán beálltak elém a sorba, közben könyökkel egyet taszítva is rajtam. Itt csak ritkán tömegközlekedtem, de egyszer sem adta át a helyet senki, nyolc hónapos terhes hasammal plusz egy kétévest fogva. Néha ugyan megdicsérték a gyereket, hogy milyen aranyos (a vakító szőke haja miatt nagyon népszerű volt a görögök körében), de tettlegességig (előreengedés, nem-befurakodás, helyátadás) sosem fajult a csodálatuk. Míg Angliában, szabadkozásom ellenére, rendszeresen pakolták be ismeretlenek a bevásárlást a kocsimba, itt egyetlenegyszer esett meg egy nő szíve rajtam: segített pár sarokig cipelni a vásárlásomat, míg én Almát vittem. Azóta is szeretettel gondolok erre az asszonyra.

Az úton átkelni is nagy kaland volt. Senki még csak nem is lassít a messziről jól látható zebránál, a lassan haladó városi forgalomban. Ha átengedne, egy másodperccel később ugyanott haladhatna tovább, ahol addig. De nem. Percekig kellett várnom a gyerekkel, nagy hassal, olykor nekem zöld lámpánál is, míg sikerült átkelni.  Úgy éreztem magam, mint egy számítógépes játék hőse: futok az életünkért, és igen!, sikerült felszökkenni a száguldó autó elől a járdára és a babakocsit is felpenderíteni, huhh, ezt is túléltük. Ezt az angliai nyugodt, udvarias vezetési szokások után nem tudtam megszokni.

Pláne ha esett az eső: Athénban nincsenek vízelvezetők vagy csak nagyon kevés, így esőben az utcák folyóként hömpölyögnek. Olyankor combig ér a víz. Egyszer az autóm elé beúszott egy faállvány, el kellett tennem az útból: a folyóba lépve bugyiig vizes lettem. Gyalogosként ez maga a pokol, mert öt autóból négy nem lassít, és az általuk okozott cunamitól tetőtől talpig vizes lesz az ember.  A dohányosok is vígan füstölnek a kismama orra alá mindenhol, beltéri játszótéren is például, a gyerekekkel egy légtérben (a nyári hőség miatt ilyenekbe is kell járni).

A terhességgel, mint minden mással kapcsolatban, babonásak a görögök. Öt hónapig nem szabad elmondani senkinek, hogy babát vár az ember, a gyerek nemét sem (pedig maguk a szülők szinte kivétel nélkül tudják, fiuk vagy lányuk lesz-e), és ajándékot sem szabad előre adni, mert mindez balszerencsét jelent.

Másodjára is bálnává dagadtam a terhességben, a görög nyár sem segített, vizesedtem. Az úszás mennyei megkönnyebbülést jelentett. Egyszer ruhában, cipőben, vállamon táskával is alkalmam volt megtapasztalni, amikor a lányom a karúszó felvétele előtt kitépte magát a kezemből és fejest ugrott. Ő persze egy másodperc után jól volt, de én igen komikus látványt nyújthattam.

Szeptemberre voltam kiírva, de már júliusban úgy totyogtam, mint egy pingvin, 75 kilós testemet csak vonszolni tudtam és nagyon fájt a hátam, lábam, mindenem. Mindez egy aktív majd’ kétévessel, segítség nélkül nehéz volt, ezért kerestünk egy budapesti ismerős egyetemistát, aki hozzánk költözött egy hónapra mint au-pair. A kislány, aki töriszakosként munkaidején kívül a görög ókorban merült el, egy igazi tündér volt és hatalmas segítség: míg ő Almát szórakoztatta, én pihenhettem kicsit, és néha kettesben is kimozdultunk a férjemmel.

A keményedéseim a 32. héttől már akár fájásnak is beillettek, annyira intenzívek voltak, ezért a doktornő szigorú pihenést és idegeskedésmentességet írt fel. Ezeket megfogadva távoztam is a rendelőből, mantrázva, hogy „relax, nyugalom, végtelen tenger, madárdal”, majd hazafelé puff, belém is jött egy autó. Én nem tudtam, hogy ilyen fokú indulatra képes vagyok, de valószínűleg egy év felgyülemlett frusztrációját adtam ki, amikor leordítottam szegény férfi fejét. Aki ráadásul úriember volt, ami ugye Athénban ritkaság. Szegény hamuszürke arccal reszketett és szünet nélkül azt dadogta, bocsánat, bocsánat, hadd hívjak mentőt! Nekem és a kocsimnak semmi bajunk nem lett, az övé annál inkább összetört. Szegény. Nagy levegőt véve újrakezdtem az izgalommentes időszámítást, de hamarosan meg sajnos a kórházat mentem el meglátogatni, ami még több aggodalomra és szorongásra adott okot. A szülésznő, aki körbevezetett, rettenetes, neonfényes, műtőszerű termeket mutatott vajúdó- és szülőszobaként, ráadásul a pinceszinten, és érzékletesen leírta, hogyan fogok végig a hátamon feküdni, hogy fogják az oxitocint adni és a lábam kengyelbe kötözni. Amikor ott nézelődtem, vagy tíz szülés zajlott épp (ez Európa második legnagyobb szülészete, valóságos babagyár), nyitott ajtajú szobákban, de egy nyikkanás nem sok, annyit nem hallottam. Kérdő pillantásomra a szülésznő válaszolt: „Epidurál. Mindenkinek. Az első perctől az utolsóig”. Nem is annyira emiatt, mint inkább a kengyel és egyebek feletti sokk hatására hazaérve azonnal lecsaptam az internetre és kikiáltottam az éterbe, hogy segítsééééég. Ekkorra szinte már eldöntöttem, hogy ha nem találok másik kórházat vagy szülőotthont, akkor inkább otthon szülök (az első szülésem beavatkozásmentes és könnyű volt). A magyar fórumozók azt javasolták, keressem meg Geréb Ágnest, hátha tud valakit Görögországban. Azonnal válaszolt is, nagyon kedvesen, meg is adott egy nevet és telefonszámot, de azt is felajánlotta, hogy hazarepülhetek hozzá is szülni, ad igazolást a repüléshez. Ekkor 34 hetes voltam. Pár napig gondolkoztam, de mielőtt döntést hozhattam volna, egy éjszakai pukkanással elment a magzatvíz, én meg a sorsnak fejet hajtva, de immár félelem nélkül bevonultam Európa második legnagyobb szülészetére, ahonnan egészséges leánygyermekkel távoztam pár nappal később.

Almajemima