Néhány napja olvashattátok Nóra Costa Rica-i szüléstörténetét. Most arról mesél, hogyan telt az első trimesztere a közép-amerikai országban.
Az első trimeszter
Az első hetekben nem hagy aludni az élmény, hogy érhetett ekkora csoda. Téblábolok az érzéssel, szinte felfoghatatlan. Ismétlem magamban a történetet, mely egyben a valóság is. Elhatároztam, hogy új életet kezdek, magam mögött hagytam a régit, elkezdtem utazni, Costa Ricában kötöttem ki, itt egymásra találtunk a régi szerelemmel, és most gyerekünk fog születni a Karib-tenger partján. Az életem tökéletes időzítésén nem tudok napirendre lenni. Nem csoda, hogy nem megy az alvás. A hetek ebben a szédelgésben telnek. Jack-kel egy buborékban élünk, melybe senki nem tud belépni. Minden más, ami ezen kívül van, nem valóság. Aki nem hisz a csodákban, az nem realista, ismételgetem magamban. A jövő bizonytalansága sem riaszt. Nem riaszt, hogy egyikünknek sincs rendes, állandó bevétele, nincs házunk, nincs autónk. Mindketten bőröndből élünk. Csak nevetve konstatálom ezeket a tényeket, vállamat megrántva, majd minden elrendeződik úgyis.
Coclesben, a francia muki házában élünk. Az első perctől kezdve gyűlölöm a helyet, koszos, ragacsos egy kunyhó, pedig újonnan épült. Két háló, két fürdő, konyha. Az egész ház rácsokkal védett, börtönszerű építmény, éppen a rendőrség mellett. A francia muki egyébként jó kedélyű, mediterrán nyájasság övezi, mikor nehezményezem a koszt, megrántja a vállát, közli, hogy a franciák híresen koszosak.
Hányinger, émelygés
Eddigre már létem részévé vált egyfajta monoton émelygés, mely álomkórral párosul. Tudom, hogy a hormonok dolgoznak. A két szervezet barátkozik, ismerkedik egymással; meg kell szokjuk egymás jelenlétét. Te az én bőröm alatt élsz, az én szívdobogásom zaklat a te füledben. Meg kell adjam magam ennek a szőlőszemnyi kis lény akaratának. Örülök ezeknek a hányingeres, álomkóros napoknak. Ilyenkor tudom, hogy terhes vagyok, hiszen ez a kézzel fogható bizonyíték, nem a pozitív terhességi teszt, amit ott őrizgetek a ruháim alatt, sem az a papír, a vérteszt eredménye, ami tisztán megmondja, mi a tiszta helyzet.
Ez a pár hét émelygés jól rányomja a bélyegét mindenre. A francia muki házára, a csapvíz szagára, a kávéra és kókusztejre, a készülő regényemre, a nyomtatott betűkre, a sakktáblára, a kapott sakk-mattokra, és a filmekre, melyeket ezekben a napokban nézünk. Persze a külvilág nem győz elárasztani jótanáccsal. Rágjak gyömbért, szívjak füvet. Ne igyak kókuszvizet. Igyak kókuszvizet.
szomszéd kislány
Jó európaiként azonnal rohannék a nőgyógyászhoz, de ez nem olyan egyszerű kérdés. A Puerto Viejo-i magánklinikán heti egyszer rendel a nőgyógyász. Később bebizonyosodik, jó, ha havonta egyszer. A recepción egy buzgó fiatal latin dolgozik, feltétlenül tudni akarja, mi bajom van. A füzetére bök, közli, hogy más is vár a nőgyógyászra, tehát egyszer – valamelyik héten – biztos jönni fog. A nevet a füzetben történetesen ismerem. Kit érdekelnek a betegjogok?!
Már majdnem a harmadik hónap végén járok, mikor először találkozom a nőgyógyásszal, Olgával. Olga orosz, angolul egyáltalán nem tud, spanyolul is csak vad orosz akcentussal. Annak ellenére, hogy precíz orvosnak tűnik, az ultrahangot nem tudja kezelni, át kell hívnia egy másik orvost. A fiatal kolléga lelkesen segít, aztán elfelejt távozni. Ő is kíváncsi, mit mutat az ultrahang. Az én tökéletlen spanyol nyelvtudásom az étteremben képződött, ott fejlődött. El lehet tehát képzelni azt a vak értetlenséget, mely sokszor körbevett a nyelv nemtudása miatt a terhességem alatt: kiszolgáltatva fekszem az orvosi ágyon, az orvos mimikájából, gesztusaiból igyekszem felfejteni az aktuális történéseket, telepátiával felfogni szavainak jelentését. Éppen ezért most is csak percekkel később értem meg, hogy a magzat szívhangját keressük.
Ráncolják mindketten a homlokukat. Néma a műszer. Rosszat sejtek. – Ah, itt kell rá hangot adni! – mondja a férfi, majd rögtön felzúg a placenta tengerzúgásos tónusa. További bizonytalankodás után, a tenger morajlása mögött vágtató lovak patáinak hangja hangzik fel. Nem is kell mondania az orvosoknak, tudom, hogy ez a kislányom szívverése. – Hol fog szülni? – kérdezi Olga hirtelen. – Itt, felelem. Gyorsan felvilágosít, hogy az orvosi ellátás akkor ingyenes nekem, és kezdjem meg a terhesgondozást a Hone Creek-i klinikán.
Klinika Hone Creekben
A Hone Creek-i klinikából hiányzik az a nyomasztó érzés, ami az otthoni egészségügyi intézményekben megvan. Már önmagában a klinika elnevezés is nagyzolás, hiszen a minimális diagnosztikán – mint vérvétel és vizelet – és ellátáson kívül – mint gyógyszerek és simogatás – mást nem igen tud ajánlani. A betegirányító ablaknál kérdésre közlöm, hogy terhes vagyok, és itt akarok szülni. – Micsoda dicsőség – mondja őszinte lelkesedéssel a karibi asszonyság, majd elkéri az útlevelem. Már rögtön az elején akadályokba ütközünk: miért ilyen a nevem, miért nem viselem az anyám nevét, miért a vezetéknév van elől, akkor mi a keresztnevem, hogy írják spanyolul azt, hogy Magyarország? Ekkor kapom meg hiányzó második vezetéknevem jelzőjét, mely pótolja anyám családi nevét, így leszek Nora B. I. No indica (nem jelentkezik). A kezdeti nehézségek után szélsebesen haladunk a nyomtatványok kitöltésében. Címe? Címem? Próbáld meg röhögés nélkül bediktálni az alábbit: Cocles, Patrick Town, 200 méter jobbra, a rendőrség mellett a harmadik ház. – Milyen színű a ház? – kérdezi a nő jelentőségteljesen. Megint csak röhögnék, de nem viccből kérdezi. Be kell írnia, van rá rubrika. – Sárga – felelem.
Terhesség Costa Ricában
Fél óra sem kell, és bekerülök a Costa Rica-i terhesgondozás rendszerébe. Kapok egy kis sárga kartont, terhes-kártya, vagy mi. Közepén egy hatalmas rubrika, ahol a rizikófaktorokat veszik számba. A recepciós nő vette magának a bátorságot, és bevéste az első komoly orvosi megjegyzést, amit egy egyszerű matematikai művelet eredményeként állapított meg: koros – áll a kartonomon. Nem tudok elvonatkoztatni a gondolattól, hogy ez a kritika nemcsak nekem szól, hanem annak a fehér, európai korosztálynak is, aki későn vállal gyereket.
Hozzátartozik a Costa Rica-i élet szürrealitásához, hogy míg az orvosi ellátásom ingyenes, legálisan nem tartózkodhatok az országban három hónapnál tovább. Ahogy belépek a negyedik hónapba, ki kell lépjek az országból. Eleinte ódzkodok az utazástól, de végül röpke pár óra alatt meggyőzöm magam, hogy igazán megérdemlek egy hosszú hétvégét Panamavárosban. A helyi kis piszkos határon kelek át, ahonnan belföldi zötyögős géppel alig egy óra Panamaváros. Panamaváros valóságos New York három hónap Costa Rica után. A szálloda környéki utcákon kurvák, akik zavartan csukják össze a lábaikat közeledtemre. A hotelszobámban légkondi, a tetőn medence.
Panamaváros
Az utcán igazi multikulti, kuna indiánok, pisze orrú latinok, kínaiak, karibi feketék, fehér betelepülők és még haszid zsidók is. Felhőkarcolók, bevásárlóközpontok világmárkákkal és fast fashionnal. Egy fél délelőttöt töltök a Mangóban, felpróbálom azokat a ruhákat, amiket nem fogok már hordani. Élvezem a légkondit, a metrót, az óriási szupermarketet, ahol érlelt sonkát kapni és rendes sajtokat. Csodálkozva nézem a dugóban veszteglő autókat, a felszálló szmogot, városi koldusokat. Az öbölparton naplementében kocogó városi embereket. Észrevétlen búcsúzom mindettől, ahogy búcsúzom az egyedülléttől, a bulizástól, a kávéházi hosszú, unalmas délutánoktól, mert érzem, hogy közeledek valami felé, ami mindennek a helyébe lép, mert belenéztem a jövőbe, s mindaz, amit eddig fontosnak véltem, hamarosan semmivé fog válni.
(Folyt. köv.)
Nóra
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
