33. hét

Ennek a hétnek a mottója a „Füstbe ment terv” lehetne. A Kicsi kezdett rendbe jönni, így tervezgettük a pár napos balatoni nyaralást a gyerekekkel és a húgommal. Most még belefér alapon, az időpontokat áttekintve tűztük ki a dátumot. Már nagyon vártam, mivel gyerekkorom szinte valamennyi nyarát a kis nyaralóban töltöttem, és az én utódaim is gyermeki énemhez hasonló osztatlan lelkesedéssel viseltetnek irányában. Vártuk a szerdát, aztán a körülmények alakulása folytán reménykedtünk a csütörtökben, esetleg a szombatban, de hamar be kellett látnunk, hogy esélytelen.

Bár a Kicsi teljesen meggyógyult, a Középső folytatta a sort, és lett egyre rosszabbul. Ő is 39 fokos lázat produkált, és örülünk, mert a szabadságra ment háziorvos szimpatikus helyettese is ismer már minket (Előzékenyen rakosgatta fel a vizsgálóasztalra a gyerekeket, nehogy „megszüljön az emelgetésben” felkiáltással.). Néhány nap után belenyugodtam helyzetembe, és megállapítottam, hogy a nyár számomra „véget ért”, már ami az utazást és a nyaralási lehetőségeket illeti.

Majd jövőre. Négy gyerekkel. Biztos izgalmasabb lesz. A Nagy még próbálkozott, hogy igazán levihetné őket a húgom, de hát ez nem igazán így működik (lévén ő is babát vár ugyebár, és igaz, hogy 18 hetes, de vannak napok, amikor cudar rosszul érzi magát, pont a két lányom hiányozna neki hányinger elleni orvosság gyanánt), azzal vigasztaltam őket, hogy majd augusztusban a Nagyival lemehetnek pár napra.

A helyzethez illően az egész hetünket a négy fal között töltöttük, az orvoshoz tett kiruccanásoktól eltekintve. Meglepően jól viseltük. A létszám kiegészült, a kedélyek megnyugodtak, a Középső lázasan igazán kedves tud lenni, emellett minden napra jutott valami újdonság, amire oviidőben itthon nincs idő. Nem is gondolná az ember, mennyi örömet tud okozni az újra elővett vízfesték, néhány színező nyomtatása vagy a vasalós gyöngyök kirakása és átvasalása. Mivel pihentetőbb volt nekem is az itthonlét, egészen aktív voltam, és valami „megmagyarázhatatlan” késztetés hatására nekiálltam a nagytakarítás egyes részleteinek megvalósításának. Egészen jól ment, nagyon büszke voltam magamra!

A nehézséget az jelenti mostanában, hogy bár a derekam kevesebbet fáj, a hasam egyre komolyabban keményedik. Eddig a keményedés azt jelentette számomra, hogy a hasam alul megkeményedik, de attól még minden megy tovább, kicsit kellemetlen, de ez van. Most megkezdődtek azok az „igaziak”, hosszan tartóak, és ha éppen folytatnám amit csinálok, nem igazán megy, meg kell állni, ha ülök, nem tudok felállni, és ha „fájdalmatlanok” is, valahol igaz ami igaz, de a nagyon kellemetlen kategóriába esnek. A vezetést már csak akkor vállalom, ha nincs más választásom, mivel a keményedés közbeni buckákon áthajtás nem éppen segíti a koncentrációt. A férjem nyugtázta, hogy vége a társaságban való iszogatásnak, majd ősszel folyt. köv. Az enyhén szólva izgalmas, ahogyan a gyerekek próbálják megtapasztalni, hogy mit is jelent, amikor anyának keményedik a hasa. Egyik alkalommal a fiam az ölemben ült, és a tornát csináltuk, ölből hátra bukfencet, egészen pontosan.

Megkértem, hogy kicsit várjunk a következő bukfenccel, mert épp keményedik a hasam, „pihennem” kell. Nos, a kölök kíváncsi volt mennyire kemény, úgy döntött megnézi, és a mutatóujjával hirtelen belebökött a hasamba. Megállapította, hogy tényleg az. Én meg csillagokat láttam, egy percig nem tudtam, most mi legyen. A „köszi, kisfiam”, értem én, de ezt legközelebb mégse kéne variációival megmagyaráztam neki a dolgot. Azóta nem merte még egyszer ellenőrizni állításaim valódi voltát és mértékét. Mondjuk a Nagy is alkotott pár nappal később az utcán, amikor mondtam nekik, hogy várjanak meg, odafutott hozzám, és helló anya! felkiáltással megpaskolta a pocakomat. Nos, a folytatást már nem is részletezem.

Azért hét végére összeszedtük magunkat, és sikerült eljutnunk férjem unokahúgának a keresztelőjére. Családi esemény, ismét együtt az unokatesók, lehet örülni, együtt lenni, beszélgetni. A gyerekek egymás mellett ültek hatan, mi mögöttük, adva a lehetőség, hogy esetleg figyelni tudjak a nem túl hosszú szertartásra. Esetleg. A Kicsinek azonban sürgősen ki kellett mennie kisebb-nagyobb ügyeit intézni, és mivel még nem mondhatom neki, hogy kicsit tartsd vissza, kétszer is elhagyhattam a kápolnát a 25 perc alatt. Amikor másodszor visszaértem, a Nagy halkan közölte velem, hogy már megvolt az „öntözés”, és a kicsi nagyon ügyes volt, nem sírt! Megállapítottam, hogy csak a lényegről maradtam le, ami az események sorát illeti. Sebaj, nélkülem is érvényes a szertartás, örülünk a kis neofitának!

Barnalány

 

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?