Terhesnapló: Nem elégít ki az anyaság

36. hét

Van egy elméletem. Még évekkel ezelőtt kezdett foglalkoztatni a kérdés, amikor itt a blogon is többször felmerült, hogy miért olyan negatívak sokszor a kisgyerekes anyák, a posztok többsége miért csak nehézségekről, problémákról szól, amikor elvileg a kisgyerekes szülők életük legboldogabb időszakát élik, otthon vannak, dolgozniuk nem kell, „csak” gyerekeznek, mégis mi okuk a folytonos nyavalygásra.

Mivel az első gyerekem születése után egy-másfél évvel magam is jelentősen gyarapítottam a nyavalygók táborát, gondolkodóba estem. Akkoriban nem éltünk a legjobban, mindössze egy apró egyszobás lakásba érkezett a lányunk, ami ráadásul a város legrosszabb részén egy sikátorban volt, ahová sosem sütött be a nap. Azt gondoltam, biztosan a körülmények okozták, hogy nem voltam felhőtlenül boldog és nem járt át minden pillanatban az anyaság magasztos érzése. Amikor a lányom másfél éves korában vissza kellett mennem dolgozni – gyakorlatilag minden pénzünk elfogyott és eladtuk minden nélkülözhető tárgyunkat – tulajdonképpen megkönnyebbültem. Egyszerre volt lelkiismeret-furdalásom – a gonosz anya belöki az apró gyermekét a rettenetes intézményi rendszerbe – és örültem, hogy végre lesz keresetem – ami tekintve, hogy kettőnk közül mindig én voltam, aki többet keresett, nagyon hiányzott már a családi kasszából – és végre lesz felnőtt életem. Annak ellenére vágytam vissza a munkahelyemre, hogy a gyerek születése előtt már nyolc évet ledolgoztam, így kezdetben nagyon jól esett a pihenő, de a végére már nagyon mehetnékem volt.

Amikor a második gyerekünket vártam – újabb nyolc dolgos évvel később – elhatároztam, hogy most aztán kihasználom a lehetőségeimet. Anyagilag egyenesbe jöttünk, sőt, tartalékot is képeztünk a gyerekváráshoz, új helyre költözünk, egy gyerekparadicsomba, úgyhogy minden adott volt, hogy hosszasan elmerüljek az anyaság örömeiben. 

Az első évben tulajdonképpen rendben is ment minden. Még akkor is, ha nem volt épp a legegyszerűbb a fiammal – mint utóbb kiderült, ételallergiás, de addigra már igen sok átvirrasztott éjszaka volt mögöttünk – de lelkileg rendben voltam. Élveztem, hogy nem kell bemennem dolgozni, még a házimunka sem okozott különösebb gondot, pedig alapvetően ki nem állhatom.  Aztán a második év végére lassan minden megváltozott.

Egyre inkább unni kezdtem az itthonlétet, volt ugyan egy anyatársam, akivel jókat sétáltunk és beszélgettünk, de azt vettem észre, ha ő nem ért rá, egyedül már nem volt kedvem elindulni sehová. A játszóterezést sosem szerettem, nem tudtam igazán bekapcsolódni a közösségbe, nem érdekelt a másik kibeszélése, nem találtam minden gyereket cukinak, idegesített, hogy időnként meg akarják menteni a gyerekemet, holott a fél szemem rajta tartottam, csak nem jártam folyton a nyomában, szóval nem voltam játszótérkonform. Bezárva éreztem magam, az autó a férjem munkájához kellett, nehezen mozdultunk ki, jött a nyár, én meg egyre kedvetlenebb lettem. A pénzünk fogyóban volt, így a nyaralás minimális lett, az anyabarátnőm a Balatonnál töltötte az időt, én meg csak itthon ültem.

Aztán úgy a fiam kétéves kora körül egy nap azt vettem észre, hogy délután négykor még minidig pizsamában ülök a lakásban és a depresszió felé csúszok. A gyereket elláttam, de valahogy takaréklángra kerültem. Úgy emlékszem, már nem is játszottunk, csak felkeltünk, reggeli, főztem vagy rövid séta a boltig, ebéd, alvás és vártam, hogy végre valaki hazajöjjön.  Szembe kellett néznem azzal, hogy valami félresiklott és ez így nem mehet tovább. A lehető leghamarabb bejelentkeztem a munkahelyemen.

Végre történt valami, interjúra jártam – a cégnél lecserélődtek a vezetők – egyeztettem, ovit kerestem, aztán munkába is álltam. Na, de most akkor szörnyanyu lennék, mert önként felcserélem a gyerekezést a munkára? Miért nem vagyok otthon boldog, mikor a többség, ha tehetné, tán sosem menne vissza dolgozni?

Közben persze a gyerekek köszönik, jól vannak, a kisebbik egy fantasztikus óvodába jár és imádja, én pedig igencsak jól teljesítek a munkahelyemen, még így terhesen is.

Nos, két dologra jöttem rá, ami persze elsősorban rám igaz, de élek a gyanúperrel, hogy nem én vagyok az egyetlen marslakó a Földön. Szóval egyrészt extrovertált vagyok, ami jelen esetben nem a hétköznapi kifelé fordulást jelenti, hanem hogy az energiáimat a környezetemből gyűjtöm. Magyarán, ha otthon ülök, egyszerűen nem töltődők fel, ehhez sajnos a családom kevés. Más emberek, impulzusok, energiák kellenek számomra, amit a munkahelyemen megkapok. Nem csoda hát, hogy emberekkel dolgozom, akik persze sokszor halálra idegesítenek – már-már embergyűlölővé válok időnként – de mégis feltöltenek energiával. Én vagyok az a típus, aki nagyon nehezen indul el bárhová, legyen az baráti összejövetel vagy buli, de valahogy ott már mindig jól érzem magam, feltöltődök. Nem vagyok harsány, nem vagyok a társaság középpontja, de összegyűjtöm az energiákat. Erre otthon egyszerűen nem volt módom, és szépen lassan lemerültek a készletek.

A másik pedig, hogy igen becsvágyó ember vagyok. Nem látok ebben semmi rosszat, sokat segített az életem során és kár lenne tagadni, hogy szükségem van a környezetem pozitív visszacsatolására, az elismerésére. Versengő alkat vagyok, mindig nekem kellett a legokosabbnak, legügyesebbnek, legsportosabbnak, legszebbnek, legakármilyenebbnek lennem. A munkában is fontos nekem, hogy mindenki elismerje, hogy jó vagyok – ki nem állhatom az álszerénységet –, szóval jó vagyok és büszke vagyok rá. Ha szalag mellett dolgoznék is, én akarnék a leggyorsabb, legpontosabb, legfontosabb lenni. És igen, szeretem, hogy van karrierem, hogy a főnökeim el kell ismerjék a munkámat, hogy előléptetnek, hogy van karrierutam még kisgyerekes anyaként is, hogy képes vagyok szinte bármire.

És bár az anyaság valóban a legszebb és legfontosabb feladat az életemben, de sosem lehetek biztos benne, hogy jól csinálom-e. Itt nincsenek mérőszámok, senki nem gratulál, hogy milyen ügyes vagyok, és van ugyan visszajelzésem a gyerekeimtől, de annyi minden máson is múlik, hogy boldog felnőttek leszenek-e, nem csak azon, hogy én hogyan teljesítek anyaként.

Anyák, lányok, asszonyok, ismerjétek meg önmagatokat, ismerjétek fel a korlátaitokat és cselekedjetek aszerint. Nem léteznek, nem létezhetnek elvárások, ami alá úgy kelljen behódolnunk, hogy közben elveszítjük önmagunkat. Akit az tesz kiegyensúlyozottá, teljessé hogy otthon van és gyereket nevel, az tegye azt, akit pedig az, hogy munkába áll, az dolgozzon. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más.  Persze van, hogy nem tehetjük azt, ami a legjobb lenne nekünk, de ha nem is tudjuk mi lenne az, ha nem nézünk szembe önmagunkkal, ha nem fordítunk időt, energiát az önismeretre, akkor esélyünk sincs jó döntést hozni.

Szóval felismertem a korlátaimat és most harmadszorra – és utoljára – már nem is tervezem, hogy sokáig itthon maradok, egyszerűen nem nekem való. A főnökeimmel abban állapodtunk meg, hogy egy évre kivonulok, de nem tűnök el teljesen – pl hozzáférek minden munkahelyi rendszerhez otthonról – aztán egy év múlva visszamegyek távmunkába vagy részmunkaidőbe, majd fokozatosan visszaállok a munka világába. Persze addig még minden változhat, lecserélődhet ismét a vezetés nálunk, de ha minden így marad, akkor ők várnak, én pedig szívesen megyek. Remélem, a legkisebb gyermek is partner lesz ebben.

Nos, úgy néz ki, hogy az egy évem a jövő héten már el is kezdődik, mivel a (fiam szerint) Bóbita munkanevű gyermekem továbbra sem állt irányba – szerencsére –, így nincs kérdés, hogy kell-e az a császár. Szóval, ha Isten és Párt is úgy akarja, a jövő heti lesz az utolsó terhesnaplóm. Hurrá! Vagyis, Ó te jó ég, máris?!

Mirca