38. hét
Hétfőn reggelre időpontom volt a fogászatra, fogkőleszedésre. Utoljára az előző terhességem alatt voltam, úgyhogy most már itt volt az ideje, legalább egy "gonddal" kevesebb.
Így viszont a férjem vitte a lányunkat bölcsibe, ami azért volt "hatalmas" dolog, mert ez volt az első ilyen alkalom. Természetesen gond nélkül zajlott a reggel nélkülem, sőt! Már korábban is megfigyeltem, és ez az eset is megerősítette, hogy a férjemmel sokkal szófogadóbb, simulékonyabb a lányom, úgyhogy rekord hamar értek be (ahhoz képest legalábbis mindenképp, hogy velem általában mikor sikerül).
Kedden mentem az első ctg-re. Minden rendben zajlott, a baba nagyon rendesen sokat mocorgott, így kevesebb, mint negyven perc alatt végeztem is. Persze magával az egész procedúrával így is elment az egész délelőtt, mert hiába volt időpontom, várakozni kellett előtte is, meg utána is, hogy egy orvos kiértékelje az eredményt.
Továbbra is drukkolok, hogy még bent maradjon a baba, annyira nem érzem még magam késznek az érkezésére. Már nem is tudom hány mosást raktam be azzal a céllal, hogy végre minden ki lesz mosva, amire a kórházban szükségünk lehet, de mindig kimarad valami. A fejemben már elképesztő katyvasz van, és persze írhatnék listát, de mindig elhessegetem, hiszen "úgysem felejtem el". Na, persze!
Szerdán reggel voltam az utolsó vérvételen, aminek szerencsére jó lett az eredménye, igaz a nőgyógyász hiányolt egy értéket, amit könnyelműen elintézett annyival, hogy akkor azt majd megnézik a kórházba érkezéskor. Nekem viszont egyből összeszorult mindenem a gondolattól. Bár tudom, hogy ilyenkor egyből szúrnak, hogy aztán köthessék az infúziókat vagy bármit, de már előre megvisel, hogy az ember fájások közepette beér a kórházba és akkor egyből jönnek majd szurkálni, vért venni.
Aznap végre rászántam magam, hogy bepakoljak a bőröndbe, nem mondom hogy száz százalékos lett, de már csak olyasmik hiányoznak, amiket itthon hordok/használok, úgyhogy azokat majd indulás előtt bedobom.
Csütörtökön amíg Boróka a bölcsődében volt, átjött anyukám, hogy segítsen egy kicsit takarítani. Ez azért nagy dolog, mert nagyon nehezen kérek segítséget, főleg ha úgy érzem, hogy a másik nem jön szívesen, esetleg a segítség mellett kommentár-áradatra lehet számítani. Anyukámnak márpedig mindenről megvan a véleménye, és nem is igazán tartja magában főleg, ha valami negatív fogalmazódik meg. Már millió kisebb-nagyobb megjegyzést hallottam arról, hogy miért nem főzök, miért van rendetlenség (Istenem, ha tudná, hogy mennyi munkám van abban, hogy "csak" ekkora rendetlenség legyen!) és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e, ha a lakás legkritikusabb pontjainak takarításában kérem a segítségét.
Végül nagyon jól sült el a dolog, egy szava nem volt azalatt az idő alatt, amíg itt volt, és bár csak két óránk volt az egészre, elképesztő hatékonyak voltunk mind a ketten. Én teljesen ki is purcantam.
Szombaton családi ebéd volt anyukámnál. Nagyon drukkoltam, hogy addig ne induljon be a szülés, mert nagyon szeretem az ilyen közös eseményeket, az utolsó pedig, ha jól emlékszem, még nyár elején volt. Anyukám, a testvérem, mindkettejük párjai és mi hárman voltunk ott, ami nem egy egetrengető létszám, de nálunk a családi esemény esetleg még apukámékkal egészül ki, majd ki is fújt.
Nagyon jó hangulatban telt a délután, jókat ettünk, sokat nevettünk.
Még azon az éjszakán arra riadtunk, hogy Boróka hány. Még sosem hányt, a csecsemőkori visszabukásokat leszámítva, úgyhogy ez most mindannyiunknak "új" volt.
Először azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy biztosan a sok köhögés kavarta fel a gyomrát, mert aznap éjjel egész sokat köhögött, de amikor fél óra múlva újra hányt, akkor már nehéz volt bármi "megnyugtató" választ találni. Maradt a gyomorrontás vagy valami bölcsiből összeszedett nyavalya.
Az éjszaka során még számtalanszor hányt, és szegény nagyon hamar eljutott arra a pontra, amikor már nem is volt semmi a gyomrában, legfeljebb pár korty víz, de az inger nem hagyta nyugodni.
A másnap ennek ellenére nem telt rosszul, már "csak" kétszer volt rosszul, délelőtt és este felé, de a köztes időben egészen jó volt a kedve, és az étvágya sem volt sokkal rosszabb, mint általában.
Minden ujjunk csuriban volt a férjemmel, hogy ez a betegség ilyen gyorsan ki is fusson, és azért is, hogy mi ne kapjuk el.
Előzetes a 39. hétről:
Ez a hét talán a várandósságom legnehezebb hete, még a szörnyű fülgyulladásos mizériát is felülmúlja. Végül mindketten elkaptuk a férjemmel a (mint utóbb bebizonyosodott, bölcsődéből hozott) hányós-hasmenős nyavalyát.
Így a hét első felében azért izgultam a szülés beindulása miatt, mert én nem voltam olyan állapotban, hogy képes lettem volna "végigcsinálni" jelenleg pedig azért megy a drukk, hogy a férjem hamarabb meggyógyuljon, minthogy be kelljen menni a kórházba, különben nem tud majd mellettem lenni.
Kedden egész nap nem bírtam enni, amit ittam az meg szinte azonnal visszajött. Délutánra már annyira kimerültem fejben is meg testileg is ettől a sok hányástól, ráadásul a baba mozgását szinte egyáltalán nem éreztem aznap, úgyhogy végül 4 körül bementem a kórházba, hogy megvizsgáljanak. Szerencsére a babának kutya baja, de nekem az az éjszaka még elég nehéz volt. Szombatra vagyok kiírva és meggyőződésem volt, hogy még előbb meg fog születni. Hát arra már sok esély nincs, de azért remélem nem fogom sokkal túlhordani.
Polli
Azóta tudjuk már, egyetlen nap volt a túlhordás, és azóta már a babával együtt várhatják a karácsonyt. Legyetek boldogok, Polli!
