34.hét

Bevetted már a folsavat? Nem, még nem. Most jól látom, hogy megint arra készülsz, hogy felemeld a gyereket? Áh, csak úgy csináltam, mintha. Hány kilót fogytál? Kettőt? A következőnél megyünk a kórházba, ne ellenkezz. Jaj, ugyanmár, ez nem olyan nagy ügy. Mit csinálsz? Lenyalom az ujjamról a krémet. Dehát nyers tojás van benne! Hívd fel az orvost! Menj orvoshoz! Ez biztos nem normális így, orvosnak kell látnia! Vedd a cipőd, beviszlek a kórházba! Vedd át a telefont, már kicsöng, az ügyelet az, mondd el, mi van!


Nem érdekelnek az ellenérveid, nem várunk hétfőig az időpontodra az sztk-ba, hanem odamegyünk most és kérsz egy méhszájvizsgálatot!
De nem érted, hogy utálok orvoshoz menni?!
De nem érted, hogy aggódom?!


A férjem aggódik. A férjem sajnos sokkal, sokkal többet aggódik, mint én. Azt hiszem, egyszerűen rossz hatással vagyunk egymásra – én hajlandó lennék egy kicsit jobban vigyázni magamra, ha nem érezném ennyire túlféltve az életemet, ő pedig hajlandó lenne sokkal kevésbé félteni, ha nem érezné, hogy ennyire hanyagul intézem az egészségemet érintő dolgokat. Nem tudom, honnan jön pontosan ez a leszarom-mód, amivel a testem bajait kezelem, illetve sejtem: én voltam az, akit ha matek témazáró volt, lázasan is beküldtek megírni. Jó, ez egyszer fordult elő, de jellemzi a szüleim viszonyát a „beteg a gyerek” kérdéskörhöz. Fáj a torkod? Egyél mézet. Hatszorosára dagadt az ujjad? Tegyél rá borogatást. Mi? Nem hallom, úgy érzed, mindjárt meghalsz? Ne hagyd el magad, lányom, más is volt már rosszul. Hogy alapvetően ilyenek, vagy csak ez is egy kölcsönhatásokon alapuló játszma volt – mert drámázni, azt szerettem –, igazából nem tudom. Mindenesetre attól függetlenül, hogy valójában mennyire aggódtak értem és reagáltak minden problémámra azonnal, a felszínen csak annyit mondtak: ne nyígj, ne sírj, láz negyven fok, aggódnivaló nyílt törés alatt nem létezik. Ki veti rám a követ ezek után, hogy ha Örkény ismert volna, a novella címe Nyina lenne, nem Hogylétemről?!

Az első erős fájás vásárlás közben jött: öt csomag élesztő a bal kezemben, jobbal a lisztekre támaszkodom, a hirtelen riadtságtól kutatja a szemem a száz méterre álló pasimat, nézz már rám, nézz már ide, azistenit, most kiabáljak, nézz mááár ide! Jól van? Hogy? Mi? Jól van? Nem, nem igazán, szólna a férjemnek, ott áll egy kisfiúval a szörpök előtt kék pulóverben. De itt hagyhatom addig? Perszepersze. Mi van? Fájásom van. Fájás? Rendes fájás? Hát nem rendes, mert kurva erős, mindjárt leszakítom a polcot.

Aztán csak jöttek. A kanapén, a játszótéren, éjjel alvás közben, főzés alatt, hajmosáskor, idegesítően erősen, a nyolcadik hónaphoz képest őrjítően erősen. Aztán már nem csak jöttek, de el se mentek, akár órákon keresztül. Mikor mész orvoshoz? Hétfőn. Hülye vagy. Jó. Mikor mész orvoshoz? Hétfőn. Hülye vagy. Jó. Mikor mész orvoshoz? Hétfőn, az már csak három nap. Tévedsz, a hétvégének nem ugrunk így neki. És én bedőlök. A nagyot átpattintom egy kommentelőhöz, külön posztot érne ez az egész, hogy nemcsak férjet lehet találni a neten, hanem. Berobogok a dokihoz, szemében értetlenség, „maga nem szokott aggódni!” mondja, én meg bólintok elszorult torokkal két fájás között: nem, én nem szoktam.

Bemegyek a függöny mögé, közben kikiabálom a kérdéseire a válaszaimat, soha nem fogom megszokni ezt az abszurd helyzetet, ahogy félmeztelenül billegve beteszem a bugyim a kettéhajtott nadrágom közé. Éppen úgy segít fel a vizsgálószékre, mint az első terhességemnél annyiszor az akkori orvosom, ettől megnyugszom és azon se pörgetem magam, hogy míg ott egy lepedőnyi papírtörölközőre kellett rávarázsolni a fenekem, itt egy konkrét kéztörlő áll ehhez rendelkezésemre. Legalább garantáltan nem mászom feljebb a széken, mint kéne, nincs hova, a műbőrnek még a gondolata is megriaszt a meztelen alfelemen. Tapogatás. Hümmögés. Nyúlkálás. Bökdösés. Sóhajtok. Úgy érzem, az összes zsigeremet átfésülte, alaposságra nem lehet panaszom. Puhának puha, de áll a burok és nincs kinyílva, fenyegető koraszülésről nincs szó. Ha első gyerek lenne, azt mondanám, feküdjön, de egy kétéves anyjának mit mondjak? Mondom inkább azt, hogy sokat pihenjen.

Úgyhogy sokat pihenek, ami közben sok fagylaltot kell zabálnom, így megy ez. Ettől viszont sajnos nemcsak a mérlegen látható számok nőnek, de a seggem és a combom is. A rettentő nagy arccal és annál kisebb hájjal megvett csudacsoda pár hónapos bboom-os gatyáim akadnak a felhúzásnál. Hogy lássuk, milyen következetesen aggódom a testalkatomért, elárulom, hogy a cukrászdában ma direkt gyümölcsös sütit kértem, a mellé megevett tejszínhabról és fagyiról meg hallgasson, aki csak látta.

Nyina