34. hét

Hossza: kb 32 cm
Súlya: 2620 g – húha!

Anyuka hemoglobin szintje meg 96, a minimum 120 helyett. Most ne menjünk bele a mértékegységekbe, hogy hány ml, g, darab vagy egyéb dologban van számolva ez a bizonyos hemoglobin, mert a tényállás ennél sokkalta sokkolóbb, mintsem a fent említett részletkérdésbe mélyebben beleássam magam. A lényeg, hogy orvosom szerint ezt sürgősen kezelni kell, és kezelés közben ráérünk azon gondolkodni, mi is történhetett az elmúlt pár hétben, mikor még ez a szám sokkal magasabb volt. Szóval kezelni kell, mert hát így mégsem lehet belemenni egy szülésbe, hisz a hemoglobinom annyira alacsony, hogy félő, szülés közben elvérzem. Megnyugtat azért a tudat, hogy a helyzet urai vagyunk, időben kiderült ez a kis malőr, és bár inkognitóban, de egy-két napon belül, egy öt alkalmas infúziós kezelésen fogok átesni. Igen, inkognitóban.

Mert ha hiszitek, ha nem, a kórház szülészetének osztályvezetője nem szereti, ha a szülés előtt álló kismamák tablettás, hosszabb időt igénylő kúrák helyett gyorsított eljárásban részesülnek, mondjuk, hogy éppen idő hiányában. Vagy épp, hogy ne essen áldozatul a terhes anyuka annak a helyzetnek, hogy már rég megszült, és a vastabletta akkor kezdi meg hatását kifejteni a szervezetben. Ezért kizárólag csak délután mehetek infúzióra, és azt is úgy, hogy előtte a szülésznő szól, hogy jöhetek a receptért. Igen a receptért, mert előtte ki kell váltanom a patikában a „vasat”, majd visszamenni, és egy külön szobában bekötik a lassan csöpögő infúziót. Öt alkalom után azt várjuk, hogy minimum 120-as legyen a véremben a hemoglobin szint, így ha bármikor megfoganna Hannus fejében a gondolat, hogy ma megszületik, bátran jöhet, mert erősebb leszek, mint Popeye.

A költözés miatt új védőnőm van. Nekem eddig, életem során mindig több jutott bizonyos személyekből, ami nem volt mindig pozitív. Gimiben négy év alatt négy osztályfőnök, három némettanár, három nagymama, és Izlandon három egymást követő mentor(akik, míg önkéntesként dolgoztam segítettek, ha kellett a problémás helyzetekben, de normális estben egy önkéntes mindig csak egy mentorral kerül kapcsolatba), három különböző oktatóm, mire eljutottam a negyedikhez, és nála le is vizsgáztam elsőre a forgalomból. És most itt a második számú védőnő, remélve, hogy nem lesz több most már. Ő abban más, mint az előző, hogy gyorsan beszél, nem szemrehányó, és szemmel láthatóan rugalmasabb, mint az elődje volt, holott kórban már jócskán túlszárnyalta az első számú védőnőmet. Kicsit reméltem, hogy az új helyen a mérleg kicsit kevesebbet fog mutatni, de hajszálpontosan ugyanannyit mutatott, 80 kg, mely már tizenöt kilós többletsúlyt jelent nálam, amire az új védőnőm csak annyit mondott, kevesebb sót, ha lehet kérnem. Sót? Ja, hogy a só megköti a vizet, és ez vizesedéshez vezethet. Ja, bocsánat, majd kikövetkeztetem, mégis mit szeretne mondani. Bár azt nem érzem, hogy több sót vagy bármi olyat ennék, mely a kilókon kívül bármilyen más negatív irányba tolná a terhességem utolsó egy hónapját, leszámítva a literszámra fogyasztott folyadékot, ami miatt a vécé lett az új barátom, és emiatt, szegény D. megtanult mellettem olyan éberen aludni, mint egy vadászkutya.

Na persze a „sokat járok vécére” máskülönben nem lenne hír, hisz babát várok. De ez már nekem is sok. Tegnap például megszámoltam, hogy egy este alatt ötször menetem ki pisilni. Szegény D, nagyon zavarom ezzel a ki-be mászkálással. Ám a minap nagyon meglepődtem, mikor azt hittem, hogy alszik, és körülbelül hajnali négykor arra ébredtem, hogy elviselhetetlen éhség gyötör, és csak annyit mondtam, „de jó lenne egy sonkás szendvics”. Mire D még csukott szemmel kikelt az ágyból, és hozott a hűtőből egy túró rudit. Hát nem egy nagy sonkás szendvics volt, de kit érdekelt akkor, hogy valójában mit is hoz, mikor tátott szájjal néztem végig ezt a jelenetet, ahogy kimegy, elhozza nekem, majd visszabújik az ágyba, és a fejére húzza a takarót, hogy ne zavarjam a nyámnyogás hangjaival. Csodálatos, egyszerűen csodálatos. Persze nem élhetek ezzel vissza, pedig olyan ötleteim támadtak akkor, hogy csak na, és azóta is azon gondolkodom, hogy vajon próbára tehetem-e D-t, és mondjuk elküldhetem-e az éjszaka kellős közepén mondjuk egy meleg croissant-ért. Nem tenném meg, persze, de hát ilyen helyzetben is csak egyszer, max. kétszer van egy nő. Egy kísérletet azért megérhet. Na, ezen még gondolkodom.

Addig is szép hetet!

Ildikó (yzzma)